Genelle Guzman csodálatos megmentése

A 2001. szeptember 11-i New-York-i Világ Kereskedelmi Központ elleni terror támadás második évfordulóján közöljük ezt a cikket, melyben Genelle Guzman,

akit 27 órával az épület összeomlása után mentettek ki a romok alól,

maga mondja el csodálatos szabadulása történetét.

 

Barátnõmmel, Rose-zal a hétvégérõl beszélgettünk, ahogy a Világ Kereskedelmi Központ elsõ toronyépülete 64. emeletén dolgozni kezdtünk. 31 évesek voltunk.

      Trinidadban, Dél Amerikában nõttem fel. Jobb élet céljából és hogy a szeretteimnek anyagilag segíthessek, New York-ba költöztem. A régimódi életmódomat Trinidadban hagytam. Istenben csak azért hittem, hogy anyámnak örömöt szerezzek. De amikor 1999-ben anyám meghalt, azon gondolkodtam, hogy hol volt akkor az Isten. Istent sosem láttam és meg se tudtam érinteni. Hiányzott az életembõl. Azonban ennek meg kellett változnia.

      Ahogy beszélgettünk, hirtelen egy hatalmas robbanást hallottunk fölöttünk. Az egész felhõkarcoló nagyon megrengett. Földrengés volt? - kérdeztük. Az ablakhoz rohantunk és hivatalos iratokat és mindenféle törmelékeket láttunk lefelé zuhanni. A hangszórón arra szólítottak fel, hogy maradjunk a helyünkön és ne essünk pánikba. De a felszólítást a legtöbben figyelmen kívül hagyták és a liftek felé rohantak, hogy az épületbõl minél elõbb kijussanak. Pillanatok alatt üres lett az iroda, kivéve 15 férfit és nõt, akik a felszólításnak engedelmeskedtünk. Menekülés helyett a TV köré gyûltünk és alig tudtuk elhinni, amit ott láttunk. Vastag fekete füst áramlott az épületünk tetejérõl. A hírekben azt mondták, hogy: "Terrorista támadás" történt. Amikor a võlegényemet felhívtam, azt mondta, hogy amilyen gyorsan csak tudok rohanjak ki az épületbõl. De akkor már késõ volt. A liftek nem mûködtek.

      A második robbanás a másik toronyépületet érte. Ekkor már mind a 15-en a lépcsõhöz szaladtunk. Rosa megragadta a kezem és azt mondta: "Genelle, nem gondolom, hogy innen kikerülünk." Rosa nagyon megvolt rémülve. "Remélem sikerülni fog," válaszoltam, de a bensõmben nem voltam nyugodt. A lépcsõ tele volt rohanó emberekkel. Miközben az emberek lefelé menekültek, a tûzoltók fölfelé próbáltak menni. ...

      Akkor mégegy robbanás történt, ami hátralökött. Egy egyre jobban erõsödõ zajt hallottunk, ami után minden elsötétült. A lépcsõház ránkszakadt. A por mindent elborított. Rosa küszködött, azután felállt. Én is fel akartam állni, de valami úgy megütötte a hátamat, hogy az arcomra estem.

      Hirtelen egy fülsüketítõ zajt hallottunk, ami egy rémisztõ csenddel fejezõdött be. Ekkor még mindig arccal a földön feküdtem és úgy éreztem, mintha az egész épület rámesett volna. A lélegzetemet hallottam, amirõl tudtam, hogy életben vagyok. Mások is életben vannak? - tûnõdtem. Felkiáltottam:"Halló Rosa! Hallja valaki a hangom?" Senki se válaszolt. Végül a közelben egy férfi hangját hallottam, aki alig hallható hangon ezt kiáltotta:"Segítség! Segítség!" Azután csend lett és a hangot többé nem hallottam.

      "Próbálj felállni" - mondtam magam- nak. "Meghalsz, ha így maradsz:" De meg se tudtam mozdulni. A fejem két oszlop közé volt beszorítva, a lábam a kõtörmelékekbe volt temetve. Meddig tudok így életben maradni?

      Egy óra elteltével pánikba estem. "Ki kell szabadulnom!" gondoltam. A fájdalom ellenére, megfeszítettem magam, elcsavartam a nyakam ahogy csak tudtam. Ekkor hallottam, ahogy a hajam a fejbõrömrõl leszakadt. A fejemet kiszabadítottam, de az erõsen vérezni kezdett.

      A sötétben összetört cementoszlopok és üvegszilánkok közé temetve azon gondolkodtam, hogy most kint mi történik. Jön a segítség? Az egész New Yorkot bombatalálat érte? Vagy az egész országot megtámadták? ... A helyzet teljesen reménytelen volt. A bensõmben az anyám hiányzott. Õ megvigasztalt volna. Mit tett volna? Határozottan imádkozott volna, nem utolsó megoldásként, hanem az lett volna az elsõ teendõje. Ekkor behunytam a szemem és a figyelmemet erõsen az imámra összpontosítottam. "Uram, tudom, hogy hallasz. Nem mindig beléd vetettem a bizalmamat. Sõt sokszor téged okoltalak. De most kérlek, segíts rajtam."

      Amikor befejeztem az imádságom és kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a toronyépület összeomlása miatt keletkezett por végülis leülepedett. Egy kis fénysugár jutott be a körülöttem levõ romok közé. Fent valahol már nappal volt. De semmilyen hangot se hallottam. Semmi jel sem utalt rá, hogy a romok felett bárki is lenne. Az egész épület összeomlott? Nem tudtam elképzelni, hogy fent milyen látvány fogadna, vagy hogy tudnának engem megtalálni.

      A kis fénysugár hamar eloszlott és újra sötét lett. "Uram," imádkoztam újból. "Jöjj közel! Légy mellettem!" Úgy beszéltem Istenhez, ahogy az anyám beszélne hozzá.... És akkor végre elaludtam!

      Idõvel a gyenge fénysugár visszatért, ami azt jelentette hogy reggel van. A jobb lábamat már nem éreztem. Étel és víz nélkül nem sokáig maradnék itt életben.

      "Uram" imádkoztam újból "lehet, hogy nem kerülök ki innen. Csoda nélkül nem. De megtaláltalak és ez az egyetlen csoda, ami számít. Legyen meg a te akaratod." Abban a percben valami zajt hallottam. "Halló!" kiáltottam. A hangom a por és a víz hiánya miatt olyan rekedt volt, hogy magam sem ismertem fel. "Halló!" kiáltotta vissza egy hang. Van valaki ott lent?

      Ekkor több hangot hallottam... "Levilágítok" mondta valaki. "Látja a fényt?" Úgy hangzott, mintha az illetõ felettem lett volna, viszont továbbra is csak azt a kis fénysugarat láttam, ami olyan hosszú ideig velem volt. Erre kinyújtottam a kezem és azt kiáltottam: "Nem látom a fényt, de maga látja a kezem?" "Nem" - hangzott a válasz.

      Még egyszer kinyújtottam a kezem a fénysugárba és akkor Istenhez könyörögtem. Ahogy nyújtózkodtam azt éreztem, hogy egy kéz erõsen megragadta a kezem és egy férfi hang biztatólag ezt mondta: "Ne aggódj. A nevem Paul. Csak tarts ki. Ki fognak menteni." Paul tovább beszélt hozzám, ahogy a mentõosztag tervszerûen a roncsokon áttört. Minden percben a félelem, mint a hullámverés haladt át rajtam. Úgy éreztem, hogy összeroskadok. De minden alkalommal Paul megszorította a kezem és a békém visszatért. A jobb lábomra zuhant romhalmazokat kiásták, azután lemásztak és addig erõlködtek, míg végre kiszabadítottak, hordágyra tettek. A pusztítás egy hihetetlen rakásán és egy valóban örömteli tömegen, a mentõ osztag megdöbbent csoportján keresztül vittek el. A nagy zavarban Pault elveszítettem. 27 óra telt el azóta, amióta a toronyépület összedõlt. Akkor még nem tudták, hogy én leszek az utolsó, akit élve kiszabadítottak.

      Hetekig a kórházban voltam. Roger, a võlegényem és a húgaim állandóan látogattak. Az egész idõ alatt egy dolog foglalkoztatta az elmémet. A szükség idején kinyújtottam a kezem Istenhez, amit Õ megragadott! Tudatában voltam Isten láthatatlan jelenlétének. Õ meg elküldte a mentõosztag egyik tagját, aki biztatott és megfogta a kezem.

      Tudom, Rosával és a többiekkel együtt meghalhattam volna, de hálát adok Paulért és a mentõosztag többi tagjaiért, akik segítségével életben maradtam.

      Amikor újságírók interjút készítettek velem, bemutattak a mentõosztag tagjainak is, akik kiszabadítottak. Megköszöntem a segítségüket és természetesen Paullal is akartam találkozni. Paul nem volt ott. Amikor megkérdeztem õket, hogy Paul miért nem jött el, akkor zavarban voltak. Kijelentették, hogy a mentõ osztagukban senkit sem hívnak Paulnak.

      Négy mûtét után a kórházból kikerültem. Késõbb otthon egy barátnõmmel a történteket átbeszéltem. Megkérdeztem, mi volt a véleménye Paulról, aki megragadta a kezem és biztatott, hogy kifognak szabadítani. Talán álmodtam? "Genelle, tényleg azt gondolod, hogy az álom volt?" - kérdezte a barátnõm. Tudtam, hogy nem álom volt, mert a kezem erõsen megragadta. Ez Isten keze volt. Megérintette az életemet! Szeptember 11 óta a kéz érintésének emléke állandóan velem maradt!

Késõbb Genelle a szavát betartotta és ezt mondta: "Megígértem Istennek, hogy követni fogom és neki szentelem az életem!" Igéretét betartva hitének vallomására bemerítkezett. Genellenek csak a testén vannak sebek, de nem szûnik meg Istennek hálát adni. 2002 júliusában Rogerrel megházasodott.

 

      Fordította: Steiner József, elhangzott a TWR magyar adásán.