[Evangéliumi Hírnök 2000. novemberi számában megjelent írás.]
Először - s talán utoljára?
Emlékeim a Világtalálkozóról

Végre itt vagyunk a II. Világtalálkozón, amit én magam is szívszorongva vártam.

Már az elején arra kértem az Urat, tartson meg még augusztus 11-13-ra, hogy lássak és halljak én is egy Világtalálkozót egyszer életemben... És hála érte, megadta ajándékba nekem is.

Kedves volt, hogy sok távoli, közelebbi testvérrel találkozhattam. Mikor megláttak messziről mosolyogtak és a jelvényként is szolgáló kitűzött névjegy nevükre is emlékeztetett. Sok új testvérrel is megismerkedtem.

De tulajdonképpen mi volt az, ami engem közelről érintett és maradandó nyomot hagyott bennem?

Megható volt például, amikor a több mint 10 országból érkezett honfitársaink felsorakoztak színes nemzeti zászlójukkal. Végül, a sötét alapon piros kereszt, fehér mezőben, a keresztyének zászlaja, az Úr Jézus értünk való szenvedésére emlékeztetett.

Mi a célja egy ilyen találkozónak? Mi más, mint újra egyesülni a "Fejjel" (Krisztussal) és a tagok egymással, hiszen "egy reménységre kaptunk elhívást."

Erre irányultak az igehirdetések, bizonyságtevések, énekek, imák: Minden szív magasztalja az Ég Urát, Szerelmes Fiát és az Ő Szent Lelkét!

Isten bennünket úgy teremtett, hogy egy üres helyet hagyott bennünk a maga számára. S ezt a helyet mi "pót anyagokkal" töltöttük ki, vagy be, és ezért vakvágányra és zsákutcába érkeztünk és ott megfeneklettünk. A Biblia ezeket bálványoknak nevezi.

Minden bálvány, amitől szabadulást, boldogságot várok vagy remélek - Istenen kívül, vagy aminek megmentő, megváltó, boldogító hatalmat tulajdonítok. Az Ige szerint "szájok van, de nem beszélnek, szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak, kezeik, de nem tapintanak, lábaik, de nem járnak, nem szólanak torkukkal." És most jön az ítélet: "hasonlók legyenek azokhoz készítőik és mindazok, akik bíznak bennük!" (Zsolt 115:5-8)

"Óh Istenem, őrizz! Mielőtt olyan élettelenné válnék, mint bálványaim és hozzájuk hasonló lennék, megtérek Hozzád bűnbánattal és parancsolj ki és nem-et nekik. Én egyedül Benned akarok bízni és hasonlóvá lenni Tehozzád!"

Amikor a végén egyik lelkipásztor testvér hívogatott a megtérésre, úgy éreztem nekem is ott lenne a helyem a többi megtérő között... visszanyerni az első szeretetet. Jézus Krisztus a gonoszok közzé számláltatott, mennyivel inkább ott van az én helyem is mellette (Luk 22:37). Hiszen a mi hívő életünkben az "ÉN" odatolakszik mindenhová, pedig a halálos ítélet ki van mondva felette: Jézussal együtt megfeszíttettem, meghaltam, élek pedig többé nem én, hanem Krisztus él énbennem!

Mikor utolsó este hazmentünk, magyarországi vendégeink közül, egy hívő lány sírva adott hálát az Úrnak, hogy szabaddá tette a bűnkorlátoktól, amelyek addig fogvatartották.

Másnap reggel nővére, aki 3 fiúgyermek édesanyja, könnyek között köszönte meg, hogy ő is megérezte Jézus Krisztus bűnbocsánatát.

Akiket a Fiú megszabadít, azok valósággal szabadok! (Jn 8:36)

Az Istenről való beszéd életté vált sokakban és megújította az életkedvet, mely elnyeli a depressziót.

A hallott Ige leleplezte a szívek titkait, napvilágra, világosságra jöttek és az Úr azt mondta "Én meggyógyítom őket" (És 57:19).

Isten szava megcélozta szívünket, magunkra ismertünk és belebetegedtünk, majd átéltük a gyógyulást is. (Csak annak nincs gyógyulása, aki nem beteg. Az egészségeseknek nincs szükségük Orvosra (És 57:15).

Ezen a találkozón éltem át azt is, hogy nem lehetnek olyan súlyos gondjaink, terheink, melyeket nem emelhetnénk Isten felé az ének szárnyain. Azok a bajok, problémák, amelyeket nem emelünk Istenhez, megölnek bennünket. Amelyeket Hozzá emelünk, éltetnek, örömre derítenek: Az én igám könnyű és gyönyörűséges!

Higyjük, hogy azoknak életében, akik résztvettünk e Világtalálkozón, akiket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el, az Úr dicsősége egyre jobban kiábrázolódik! Ámen. ___Balk_Margit

[VISSZA]