MI A LÉLEK? (júniusi lapban)

 

Ezt a szót a hivõ emberek sokszor használják. Jó lenne a lélekrõl annyit tudnunk, mint az anatómusok a test részeirõl és a biológusok a test mûködésérõl.

      Az apostol a római levél 8. részében 13 versen keresztül ír a Lélekrõl, a Szentlélekrõl és a bennünk lakozó lélekrõl. A lélek szónak a gyakori használata azt sejteti velünk, hogy az elsõ és második századbeli keresztyének elõtt a lélek fogalma eléggé tisztázott lehetett. Pál sem tudta megmondani mi a lélek, de mint egy modern elektromos mérnök, aki ismeri az elektromosság természetét és hatását, õ is ismerte a lélek mûködését.

      1. A fent említett versekbõl megtudjuk a következõket:

      a) A lélek nem a test függvénye, hanem a test a lélek függvénye. A helyes megállapítás, ami a test és a lélek viszonyát illeti az, hogy van testünk is, nem az, hogy "lelkünk is van." Pál helyes szempontból nézte a test és a lélek viszonyát.

      b) A lélek magasabbrendû a testnél. Ez a felsõbbrendûség megmutatkozik abban, hogy a lélek nem múlandó. Amikor valakinek a halálát jelentik, akkor két kifejezést használnak a hiradások. Az egyik az, hogy "porsátorát visszaadjuk az anyaföldnek". Az anyaföld a por, ahonnan a test vétetett. A másik ez: "Lelke elszállt". A test porrá lett, a lélek elszállt, él!

      Megmutatkozik továbbá a lélek magasabbrendûsége abban is, hogy a test nem rendelkezik vele. Pál apostol ezt igy fejezte ki: Nem vagyunk adósok a testnek (12), továbbá, hogy a test cselekedetei a lélekkel megöldökölhetõk (13).

      c) Testi érzékszerveink közvetítésével a lélekkel nem ismerkedhetünk meg. Szem, fül, orr, tapintás csak fizikai ingereket vesz észre. Itt a nagy kérdés: hol, és miként érintkezik a lélek a testtel? Hogyan képes a lelki (szellemi) hatni az anyagra, vagy fordítva, az anyag a lélekre? Hogy ez az egymásra való hatás tényleg fennáll, azt tapasztalatból tudjuk. Megmagyarázni azonban képtelenek vagyunk.

      De van egy példa, egy "rokon" tünemény: az agy és az eszme viszonya. Az agy idegtömb. Az eszme? Talán mondhatjuk igy: szellemi termék. Az agy anyag, de az eszme anyag- és forma- nélküli. Az átlagos emberi agy súlya 1300 gramm. Az "agy terméke" semmiféle mértékegységgel nem mérhetõ meg.

      Hol érintkezik az eszme, a gondolat az aggyal? Valahol van egy pont, ahol a fizikai tudomást szerez a nem fizikairól. A gondolat használja az agyat, vagy az agy, a fizikai szerv termeli a gondolatot? Látjuk, hogy van valami titokzatos mód az agy és az eszme találkozására. Ekképpen nézhetjük a lélek és a test érintkezését. Amint az eszme valóság és fizikai változásokat hoz létre - úgy a lélek is létezik és a testtel kapcsolatban áll. Gyakorolnunk kell magunkat, hogy a lélekkel ismeretségbe jöjjünk.

      A lélek ismeretére van egy õsrégi mód és gyakorlat: az elmélkedés. Az anyagiasság, a test hatása annyira túlnyomó, hogy az elmélkedésre - amely a lélek felé irányítja törekvésünket és vágyunkat - már nem jut sem idõnk, sem alkalmunk. Pedig a legtöbb ismeretet és fejlõdést a lelkiekben azok nyerték, akik ki tudták kapcsolni a testet amennyire lehetett s a léleknek az elmén keresztül szabad kaput nyitottak.

      Sok hívõ, keresztyén és nem keresztyén egyén, tanúsította, hogy az elmélkedés módszerével lehet a lélek létezésérõl és jelenlétérõl tudomást szerezni. A legnagyobb elmélkedõk módszere azonos volt. A módszert a hely és idõ távolsága miatt nem egymástól tanulták s az elmélkedés módját nem tanították.

Buddha - Indiában a Himalája hegység lábainál elterülõ erdõben vonult magányba, Mohamed az arábiai pusztában merült el gondolataiba. Mózes, Dávid, a próféták, valamint Pál és János apostol, a pusztai magányban "keresték lelküket" és a sivatag csendjében figyeltek a "lélek szavára".

      Az Úr Jézus Júdea pusztájában készült elõ földi szolgálatára. Az elvonulás nemcsak az emberektõl való elszakadást jelentette, hanem a böjtöléssel a testtõl való elszakadást is. Amint az emberi zaj, tülekedés, munka háttérbe szorult, és amint a böjtöléssel a test követelését lecsökkentették - úgy jelentkezett és megtapasztalásukban élõ valósággá lett a lélek. A legtartalmasabb és a legnagyobb hatással bíró kinyilatkoztatást ezeken az egyéneken keresztül kaptuk.

      Mai, újszerû istentiszteleti rendszerünk nem sok alkalmat ad az elmélkedésre. A hívek sokat hallanak a lélekrõl - de a lélekkel nem érintkezhetnek. Az "elvonulás" helyett foglalkozás a fõ gyakorlat. A szemre, fülre hatnak a templomi talárokkal, ünnepélyes mozdulatokból álló ceremóniákkal, a kántálással, az ének hangjával és az orgona zengésével. A hatás érzelmi, emocionális. Emóció azonban nem a lélek, hanem az idegek és a hormonok dolga. A hormonok pedig az ún. endokrin mirigyek váladéka.

      Mindennek nem sok köze van a lélekhez.

 

Bibliai és tapasztalati alapon mondhatjuk, hogy az elmélkedés a lélekkel való találkozás módja. Az ún. nyilvános istentiszteletek inkább a hívõk egymással való közösségét erõsítik - s ebbõl sok áldás származik. Az igazi istentisztelet, a Lélekkel való találkozás mindig egyéni. Ez utóbbi módszerre kell a hangsúlyt fektetnünk.

      2. A Lélek mûködésének a jelei nyilvánvalóan megmutatkoznak a 8. rész 1-13. versekben. Saját tapasztalatunk igazolja az apostol szavait. Három pontot említek a többek közül.

      a) Biztonsági érzés (1). Nincs kárhoztatás. Ez az érzés fel-felbukkan az említett versekben. A Lélek megszabadított a bûn és a halál törvényétõl (2). A Lélek éltet és a lelkiek kedvesek Isten elõtt. A testi élet legerõsebb mozgató rugója a biztonságkeresés. Ez az elsõ és legfontosabb emberi cél. Tanulás, szorgalom, pénzkeresés és pénzgyûjtés a biztonság körül mozog. De a "biztonság" éppen olyan, mint a békesség. Keresik az emberek, de a testi életben nem találják meg. A békességrõl ezt írja Jeremiás próféta: "Békesség, békesség és nincs békesség!" (6:14). A békesség helyett biztonságot is mondhatunk. A lelki ember azonban megízlelte a biztonság édes ízét. Az élet, mint a tenger hullámzik és zajlik körülötte, de a lelki ember így énekel: Az Úrban jó nekem.

      b) A lelki ember a lélek dolgaival törõdik (5). A Lélek dolgaira gondol. A lélek dolgai kifejezést szószerint kell vennünk. Sajnos, sok gyülekezeti tag a lelki munkát szervezeti munkával helyettesíti. A "jó" egyháztagok gondot viselnek a templomépületükre és a kellékekre, a gyülekezet népére, az úrvacsorai edényekre és az alámerítõ medencére. Ezeket a nem lelki ember is gondozhatja.

      A második világháború elsõ éveiben hallottam egy protestáns lelkészgyûlésen a következõket. Az egyik budapesti templomban evangélizált egy lelkész és elmondta, hogy az igehirdetés nyomán a helybeli egyház "templomszolgája" megtért. Kérdésére elmondta a megtért egyházi alkalmazott, hogy azon a helyen 16 éve szolgál. "És csak most tért meg?" - A válasz ez volt: "Tiszteletes uram, 16 évig voltam papok között, nehéz volt". A templomszolga lelkére 16 évig senki sem gondolt. Arra azonban ügyeltek, hogy a port jól letörölje a padokról.

      A lelki család a lélek dolgaira ügyel. Mi a lélek dolga? A megtérésre való hívás. Az újjászületett élet bemutatása. Bizonyságtevés. A lelki ember az "Isten templomával" - az emberrel törõdik és nem a kõ és téglaépületekkel. A lelki ember vigyáz arra, hogy a lelki családban rend, öröm és béke uralkodjék.

      A lelki dolgokat helyettesíthetjük "társadalmi és ember-baráti" munkával. A helyettesítés azonban nem az Úr szerinti lelki munka. Aki a lélek dolgaira gondol, az nem felejtkezik el arról, hogy az éhezõnek kenyeret, a szomjazónak vizet, a mezítelennek ruhát adjon. Emberbaráti és jótékonysági munkát megtéretlenek is végezhetnek. Elvégezheti ezt a munkát a szociális berendezésû állam is. De a lélek több, mint eledel. Isten azért hívott el, hogy a lélek dolgaira gondoljunk.

      c) A lelkiek érzik, hogy Krisztuséi (9) és Isten fiai (14). A két kifejezés egyet jelent.

Ez a két kifejezés a keresztyéni üdvbizonyosság pecsétje. Gondoljunk a két szó horderejére. Krisztusé vagyok! Emellett a tudat mellett minden más megjelölés eltörpül. Felekezeti tagság? Teológiai felfogás? Egyházi, vagy gyülekezeti munka és rang? Mi szerepet játszik mindez amellett a tudás mellett, hogy Krisztuséi vagyunk? Ez a tudat és bizonyosság a Lélek munkájának a bizonyítéka.

 

      Befejezõ gondolatként rámutatok a lelki család érdekes és bátorító tulajdonságára. A lelki családban bizonyos fokú és fajtájú egyetértés van. Ezt a megállapítást megszorításokkal és körülírásokkal tesszük. Ismerjük jól a tényleges helyzetet. A gyülekezeti munkában, a Biblia értelmezésében, s személyes kapcsolatokban a lelki családban is van súrlódás és egyet-nem-értés. Az egymás látszólagos "nem értékelése" már-már azt a hitet kelti, hogy a hivõk között nincs meg a kellõ krisztusi egyetértés.

      A testi családban fennáll ez a békésen-háborgó viszony. De ha egy idegen, a családhoz nem tartozó valaki megbántja a szülõket, a testvériesen ellenkezõ gyermekek mint egy-ember sietnek az édesanya és az édesapa védelmére. Ha családtagok egyikét sérelem éri, akkor a többi tagok melléállnak és pártfogolják.

Így van ez a lelki családban. Az egyetértés Krisztuson, a "családfõn" keresztül élõ valóság és szilárd. A tagok megsérthetik egymást, de lelkük Megváltójához ragaszkodnak s a hitetlenség és istentelenség támadásaival szembeszállnak. A családba tartozók nem udvariaskodnak egymással, s néha-néha kíméletlen a szavuk és viselkedésük. De ha a bántalom "kívülrõl" éri a "testvéreket", akkor jelentkezik az összefogás és védekezés.

      A Lélek mûködése nyilvánvaló lesz a lelki családban, amikor Krisztus ügyét - a lelkieket - szolgálják és védik egymást.

      Így élünk a lelki családban.

 

A FIÚSÁG

Róma 8:14-25

A lelki család tagjai Isten megváltott gyermekei: a krisztusiak. Ebben a szép szóban minden megtért és Krisztus által újjáteremtett ember benne van. Isten családja más, mint a felekezet. Egyháztagság nem jelent egyúttal fiúságot Isten családjában.

      Pál apostol lelki szemei elõtt egy eszményi isteni kép lebegett a lelki családról. Ezt a képet a Lélek vázolta fel elõtte. A Lélek vezetése nyomán érezte, hogy fiak vagyunk, a Lélek által nevezzük Istent Atyánknak és ugyanazon Lélek által nevezhetjük egymást testvérnek. Szép, eszményi kép ez. Felemelõ és félelmetes. Félelmetes azért, mivel lelki szárnyalásunkban és képzeletünkben magasan járunk, úgyannyira, hogy a valóság talaját elveszítjük a lábunk alól. Hol vagyunk mi a "lelki család" tagjai a valóságtól? Egyéni gyarlóságunk, gyülekezeti súrlódásaink, pártoskodásaink, sõt szakadásaink egy egészen más képet mutatnak a lelki családról.

      Pált nem hagyta cserben a valóságérzete. Tudta jól, hogy a tökéletes család csak a mennyben valóság. E földön csupán az eszményképe létezik. De erre a képre szükségünk van. Csüggedtségünkben bátorít: lesz tökéletes, szent viszony Isten gyermekei között. Kis mértékben e földön ízlelhetjük az isteni család életének az édességét. Cél van elõttünk, amely felé törekedhetünk. Az eszményi kép nélkül reménytelenül tapogatnánk és kísérleteznénk. Isten családja, a fiúság és az igazi testvéri viszony Isten közelében tökéletes valósággá válik. Itt csak tökéletlen valóság.

 

Fiak vagyunk

      A szó jelentõségét az apostol kibõvíti a "gyermekek" megnevezéssel. A fent jelzett Írás-részlet kétszer említi a fiú és gyermek szót. Ezt a megjelölést a 2000 évvel ezelõtti viszonyok szerint kell értelmeznünk. A mi korunkban a család a szülõkbõl és gyermekekbõl áll. A bibliai idõk családja magába foglalta a családfõt, a feleségeket, a gyermekeket, võket, menyeket, rokonokat és szolgákat. A fiú szó jelentette a természetes, születési joggal bíró egyént. A fiak örökölték és származtatták tovább a nevet. Ezek örökölték a vagyont. A fiak csak az atyjuktól függtek B egymásnak testvérei voltak. Mondhatnánk úgy is, hogy fiak álltak legközelebb az atya szívéhez.

      A szép családi szó ezzel akarja kifejezni az Isten és az ember között fennálló meghitt viszonyt és azt az erõs, megbizható kapcsot, amely ennek a viszonynak az alapja. Mint Isten teremtménye, minden ember elmondhatja, hogy Õ Isten gyermeke. Ezt az általános "családi tagságot" az Úr Jézus is elismeri a tékozló fiúról szóló példázatban. Van azonban egy különleges fiúság is, amelyet Igénk így határoz meg: "Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai" (8:14). Eszerint léteznek Isten Lelke által nem vezérelt fiak. Amazok a valódiak, ez utóbbiak a lelki család szempontjából más osztályba tartoznak.

      Péter apostol a fiúsággal kapcsolatban azt a meglepõ és dicsõ kijelentést teszi, hogy Isten gyermekei "isteni természet részeseivé" lettek (II. 1:4). Az "Isten családja" képébe jól beilleszkedik ez a péteri mondat. Isten gyermekei átveszik Isten természetének egy részét. Ez a mondat gondolkodóba ejt. Vizsgáljuk magunkat, figyeljük a lelki családba tartozók életét s kérdezzük mi bennünk és bennük az isteni természet? Leléptünk a valóságok mezejérõl és a képzelõdések világába tévedtünk? Gyarló önbírálatunkkal is megállapíthatjuk, hogy az isteni természetbõl nem kaptunk túl bõ mérték szerint.

      Azt önteltség nélkül, tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy kaptunk az isteni természetbõl. Nincs ember szeretet nélkül. A különbség az, hogy az egyikben több, a másikban kevesebb van. Az egyikben a szeretet olyan, hogy az ellenséget is érinti, a másikban olyan, hogy abból csak a felebarátok szûk körét részesíti. Mindenkiben van jóakarat és jóra való törekvés - egyikben alig észlelhetõ mértékben, a másikban túláradó mennyiségben. Szeretet és jóakarat isteni tulajdonság.

      Az a szó, hogy "részesei" vagyunk az isteni természetnek megengedi azt a felfogást, hogy "részben" kaptunk Isten tulajdonságából. Pál megmondja, hogy miért nem kaptunk az isteni természetbõl többet. Az isteni természet nagy adomány. "Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van" (2Kor 4:7). Amit kaptunk azt sem tudjuk jól felhasználni.

 

A fiak tudják, hogy fiak

      Isten Lelke mondja nekik és bizonyítja, hogy fiak (16. v). A Lélek mûködésére némi világosságot derít a 16. versben az a különleges kifejezés, hogy a "Lélek - a lelkünkkel együtt" tesz bizonyságot. Isten Lelke az ember lelkével tart kapcsolatot és Isten Lelke értékes, mennyei tudósításokat közöl az ember lelkével. Az ember lelkét háttérbe lehet szorítani, úgy, hogy isteni üzenetet nem képes felvenni. De, amikor az emberi lélek a test korlátai alól kis részben is szabaddá lesz, akkor az ember elõtt új világ nyílik meg. A Lélek mondja lelkünknek, hogy fiak vagyunk s a Lélek kijelentése nyomán nevezzük Istent Atyánknak. Ha a megváltottak fiak, akkor az embert "úgyszeretõ" Isten az Atya.

      Az istenfiúság egy tudatos és bizonyított állapot. A fiúság nem lelki ábránd, és nem jámbor kívánság. A fiúság tény. Ez a tény kihat a hivõ ember életére és eljárására. Kötelezi a hivõt Isten képviseletére, visszatartja az Isten fiaihoz méltatlan cselekedetek végzésétõl. A fiúság tudata magasztos lelki erõ, amely belsõ, szívbe írt törvényként irányítja a hívõ ember életét.

      Az Isten fiai tudják, hogy szabadok, Isten családjában biztonságban érzik magukat, és hittel várják az idõt, amikor az örökség birtokosai lesznek. Mindez a meggyõzõdés, ismeret és tudat erõt ad nekik a krisztusi élet próbáinak a leküzdéséhez és az Üdvözítõ hatalmáról szóló bizonyságtevéshez.

 

A fiak örökösök

      Ez a fiúság legnagyobb értéke. Mindaz, ami az Atyától nyerhetõ (örökölhetõ) az a fiaké lesz. Mennyben nem lesznek "fiak" és "leányok", csak Isten gyermekei és örökösei. Az öröklés szót használja az apostol s ez a szó a földi értelemben az egyik elmúlását és a másik utódlását és birtoklását jelenti. Itt azonban az örökkévaló Istenrõl és a lelkiekrõl van szó s ezt a gondolatot lelki értelemben kell vennünk. Az öröklés szó itt azt jelenti, hogy Isten az Õ végtelen gazdagságából és tökéletes atyai szeretetébõl megadja azt, ami a fiaknak jár - ami a kegyelem folytán a fiak jussa.

      Mi lesz az örökség? Mi lehet más, mint az isteni természet teljessége! Az, amit Isten nem adhatott meg a tökéletlen embernek. A mulandó, a bûn alá rekesztett test, az a bizonyos "cserépedény" nem bírta volna megõrizni az "isteni természet" teljességét. Ebbõl a természetbõl csak kóstolót kaptunk.

Az örökség és örökösödés témáját kidomborítja az apostol a további gondolattal, hogy nem csak örökösök, hanem "örököstársai leszünk Krisztusnak" (17). Mit és miért örököl Krisztus?

      Emlékezzünk a filippibeliekhez irt levél 2. részének a 7. versére, ahol azt olvassuk, hogy Krisztus "önmagát megüresíté és szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá" lett. Krisztus sokat feladott, azt visszavette. Annyit látunk ebben a kifejezésben, hogy az örököstárs jutalma dicsõséges. Olvassuk a filippibeliekhez írt levél második részének a 9-11. vereseiben mi lett Krisztus "öröksége". A mi örökségünk Krisztus örökségéhez méltó lesz.

      Az örökösödésnek van két feltétele. Az egyik a fiúság. A másik, hogy legyünk egyek Krisztussal. Az apostol a római levélben így tudósít: "Ha ugyan vele együtt szenvedünk" (8:17). Ha Krisztus mellett megálltunk szenvedésben és örömben, vele együtt nyerjük el a dicsõséget. A szenvedés ténye itt új jelentõséget nyer. A szenvedésben csak a rosszat látjuk s ajkunk sokszor panaszra nyílik miatta.

      Krisztus is szenvedett, s ha örököstársak akarunk lenni, akkor "szenvedõtársaknak" is kell lennünk. Ha együtt leszünk Krisztussal a szenvedésben, akkor érezni fogjuk, hogy a szenvedés nem büntetés és átok, hanem a dicsõ jutalom felé való haladás módja. Látjuk továbbá, hogy a Krisztussal együtt-szenvedésnek szent és magasztos célja van. Igénk ezt írja le: "Amiket most szenvedünk nem hasonlíthatók ahhoz a dicsõséghez, mely nekünk megjelentetik." Nagy a szenvedés, fájdalmas az élet? A dicsõ örökség összehasonlíthatatlanul nagyobb. A mindennapi élettapasztalatból kérdezhetjük: melyik fiú, melyik családtag nem akarja kivenni részét a család küzdelmeibõl, hogy a család sikereibõl is osztozzék?

 

A fiak a világ reménysége

      Említettük, hogy bizonyos értelemben az egész teremtett világ Isten családjához tartozik. Az emberiség Isten gondviselõ keze alatt él. Isten felhozza napját úgy az igazakra, mint a hamisakra. A vezetõ szerep azonban a fiaké. A fiak miatt áldja különös módon a mennyei Atya teremtményeit. A fiak jelenléte nyújt biztonságot és reménységet azoknak is, akik lelki értelemben nem fiak, hanem csak "szolgák."

      A reménység gondolatát az apostol kettõs értelemben használja.

      Az Isten fiai reménykedõk. Az Istent Atyának nem valló fiak pedig az Isten fiaiban reménykednek. Más szóval az Isten fiai a reménység tárgyai a világ részére.

      Miben reménykednek az Isten fiai? Az apostol megírja: az igazi fiúságban, a test megváltásában. A test megváltása itt a test átváltoztatását, a mennyei test felöltését jelenti. E testben nem élhetjük úgy a lelki családtagság, az istenfiúság életét mint magunk is szeretnénk. De amikor a romlandó felölti a romolhatatlanságot, akkor leszünk képesek mindarra, amire a fiúság jogosít és erõt ad. Reménykedésünk tárgya a dicsõ élet valóra válik (18).

      A "teremtett világ" az Isten fiainak megjelenésében reménykedik. Az Isten nélkül élõ világ (és ez a "teremtett világ" jelentése) csak a fiakat látja és a fiak sorsát, jövõjét figyeli. Az Istenben nem hívõ világ is "vár." A jelent nem tartja tökéletesnek és véglegesnek. Aggódva figyeli a kifejlõdés menetét és irányát az Isten fiainak élete és sikere nyomán. Az Isten fiaiban való reménykedés nem az isteni alapokra való helyezkedés, de a világ szempontjából ésszerû eljárás. A világ Istent nem látja, nem hisz a mennyei Atyában. De a fiak szeme elõtt vannak - s õket nézi.

      Két dolog érdekli a "teremtett világot" az Isten fiaival kapcsolatban: miért kell a testnek elmúlnia és hogyan nyerheti el az igazi, a "dicsõséges" szabadságot (21). Íme itt van az emberi nem két nagy vágya: élet és szabadság. Mindkettõ az Isten fiainak a tulajdona.

      A szebb jövõ, a dicsõséges isteni szabadság jönni fog. Az apostol is biztat ekképpen: "Ha pedig, amit nem látunk, azt reméljük, békességestûréssel várjuk" (25).

 

EGYÜTTMÛKÖDÉS (4)

Róma 8:26-27  (augusztusi lapban)

 

Isten családjában az együttmûködésre a Lélek adja a példát. Segít, mint a nagytestvér a kistestvérnek. A Lélek segítsége nem csupán példaadás, hanem valóságos, érezhetõ erõforrás.

 

A Lélek segíti erõtlenségünket

 

Vigyázva és oktatva segít. Nem segíti hanyagságunkat, vagy hiúságunkat. Ennél a tárgynál több sajnálatos példa jut eszembe.

      Egy lelkipásztor testvérem, sok évvel ezelõtt azzal a mentegetõzéssel kezdte konferenciai elõadását, hogy nem készült - holott két hónappal elõbb tudta, hogy elõadást kell tartania. Ha nem vallotta volna be, hogy készületlenül áll hallgatósága elõtt, úgy is megállapította volna a közönség, hogy nem készült. A Lélek nem segítette. A Lélek gyengeségeinket pótolja.

      Hallottam olyan igeszóló testvérrõl - a régi Magyarországon az "igeszóló" név a nem hivatásos prédikátorokat illette -, aki kijelentette, hogy õ sem készül az igehirdetésre. Ahol felnyitja a Szentírást, onnan veszi a prédikáció alapszövegét s arról a szövegrõl beszél. Nehéz eldönteni, hogy az ilyen esetekben mi volt a szónok eljárásának az indító oka. Vakmerõség? Az Isten ügyének a lebecsülése? Hiúság? Annyit bizonyosra vehetünk, hogy a Szentírásnak ilyen szentségtelen kezeléséhez és magyarázatához az Isten Lelke nem nyújt segítséget. Ezek az "igehirdetõk" nem tekintették magukat erõtleneknek s nem szorultak a Lélek támogatására. A Lélek a hiúságunkat sem segíti.

      Bátorító tudat az, hogy a Lélek a gyengeségeinket segíti. Krisztus tanítványai a bizonyságtevés munkájában alázatos módon elismerték tehetetlenségüket s ezért biztatta az Úr úgy: "Mikor pedig a zsinagógába visznek benneteket és a fejedelmek és a hatalmasságok elé, ne aggodalmaskodjatok mi módon, vagy mit szóljatok védelmetekre, vagy mit mondjatok, mert a Szent Lélek azon órában megtanít titeket, mit kell mondanotok" (Lukács 12:1-12).

      A Lélek segítsége hathatósan Péter apostol rendelkezésére állt, amikor a jeruzsálemi Ékes kapunál könyöradományokat gyûjtõ sántát meggyógyította. Az odatóduló, bámuló tömeg elõtt "készületlenül" hatalmas prédikációt mondott. Majd amikor tényleg a "hatalmasságok" elé került a sánta meggyógyítása miatt, újabb meggyõzõ beszédben hirdette Krisztus erejét. Pontosan úgy történt, amint annak idején Krisztus elõtte megmondta. Pétert a fejedelmek elé hurcolták. Az Ige szerint védekezése elõtt megtelt Szentlélekkel, s a Lélek által inspirált beszéd ma is sok prédikációnk alapszövege.

      Nyerjen bátorítást mindenki, aki az Igével szolgál akár "reverend", akár egy rendes gyülekezeti tag, hogy az örömhír közvetítésében a Szentlélek segíteni fogja. Ha van idõ, készüljön az igehirdetõ, ha nincs, akkor fohászkodjék a Szentlélek jelenlétéért.

 

A Lélek segítsége rátapint egyik erõtlenségünkre: az imában való gyengeségünkre

 

Így közli velünk az apostol: "Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk" (26. v.). Két hibára mutat az idézett vers. Az egyik az, hogy nem tudjuk mit kérjünk, azaz bizonytalanságban vagyunk afelõl, hogy amit kérünk javunkra válik-e. Imádkozó emberek közös tapasztalata az, hogy sokszor kértek az Úrtól olyat, ami késõbbi meglátásuk szerint kárukra lett volna. Az Úr nem adta meg kérésüket. Valaki egyszer azt mondta imájában: "Köszönöm Uram, hogy sokszor meghallgattál és köszönöm, hogy sokszor nem hallgattál meg."

      Mit kérjünk az Úrtól? Nem tudjuk. De a Lélek segít, mert "esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal" (26. v.). Úgy segít, hogy tudtunk nélkül intézkedik javunkra. Õ tudja mire van szükségünk.

      A másik hiba amire a 26. vers mutat az, hogy nem tudjuk hogyan kérjünk - amit kérünk. Az apostol nem az ima formájára, a helyre, a testtartásra és a szavak szépségére gondol, hanem a kérelmezõ szívének az állapotára. A filippibeliekhez írt levelében megmagyarázza hogyan imádkozzunk: "Semmi felõl ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten elõtt" (4:6). Ez a vers, ha jól értjük, azt jelenti, hogy amikor imádkozunk és kérünk valamit Istentõl, a kérelemmel együtt adjunk hálát - nem az elvett javakért, a múlt áldásaiért, hanem a jelen kérelem meghallgatásáért. Isten minden imára válaszol. Néha megadja, igent mond kívánságunkra, máskor nemet mond. Akár igent, akár nemet mond, amit mond az a jó és hasznos és ezért adjunk hálát.

      A hálaadással elõterjesztett ima a hitbõl származó ima. Hitünket bizonyítjuk azzal, hogy bízunk Isten hatalmában, bölcsességében és jóságában annyira, hogy merjük elõlegezni a hálaadást.

Az imában való gyarlóságunknak

van olyan jele is, amire a Szentírás nem mutat, de krisztusi gondolkodásunk rávilágít. A gyarlóság egyike az, amikor a gyülekezeti élet gyakorlata szerint azt hisszük, hogy hivatalos egyházi személyek imája hathatósabb, mint az ún. laikusoké. [ ]

      Egy másik imagyarlóságunk jelentkezik abban az ártatlanságnak tûnõ ki nem mondott véleményünkben, hogy az ima erejét és hatását a szavak szépségével mérjük. Ha az elhangzott ima ránk hatott, akkor az imát szépnek és jónak tartjuk. Ezekre az imákra mondják, hogy Amegható@ és Amegrázó@ volt. Egyben elismerik az imahallgatók, hogy az ima csak az embereket hatotta és rázta meg. Nem célttéveszett imák ezek? [ ]

      A Lélek segíti erõtlenségünket s ezért a legerõtlenebbnek látszó testvér, a legegyszerûbb mondataival Isten színe elõtt többet jelent, mint bármely bõszavú, szép beszédû atyafi, laikus, vagy lelkész.

      A Lélek segítsége megmutatkozik gyakorlati módon, látható, megfigyelhetõ tettekben. Rávezet a megoldásokra s ezekben a megoldásokban ismét felhasználja az ún. erõtleneket, hogy a mennyei, felsõbbséges erõ megmutatkozzék. Ezt illusztrálja a következõ példa. Ebben a Atörténésben@ én is szerepet játszottam.

      A második világháború kezdetén, a negyvenes évek elején egyik észak-magyarországi fiatal baptista lelkipásztor testvért a helybeli Levente oktató feljelentette azon a címen, hogy a Leventék hazafias kiképzését akadályozza. A tényállás az volt, hogy a prédikátor testvérünk, hivatásához hûen kifogásolta, hogy a Levente oktatás vasárnaponként az istentiszteleti órákban történik s ezzel a fiatalokat akadályozzák a templomba járásban. Nem helyeselte az ifjú lelkipásztor azt, hogy a fiatalok a gyakorlatozás helyére való kivonulások közben dalolnak és a dalok szövegébe az oktató tudtával trágár szavakat helyettesítenek. Háborús idõkben a bíróság vigyázott a háborús erõfeszítések épségére, s akire ráfoghatták, vagy rábizonyult a Ahazafiatlannak@ ítélt magatartás, azt szigorúan büntették.

      Egy budapesti baptista lelkipásztor testvéremmel jelen voltam a törvényszéki tárgyaláson. A vád alatt levõ prédikátort a bíróság bûnösnek találta. Formailag tényleg bûnös volt. Ellenezte a Levente-oktatási idõt és kifogásolta az erkölcstelen dalolást. A bíróság egy internáló tábori fogságra ítélte. Fellebbezés ebben az ügyben nem lehetett.

      Ezért az ügyért sokszor, sokan imádkoztak s a Lélek maga leszállt és kisegítette erõtlenségüket. A Kúria (legfelsõbb bíróság) elnökénél szolgált egyik unokahúgom. Hívõ, eszes, szorgalmas volt az én húgom, s a Kúria elnökének, Magyarország legfelsõbb bírójának az otthonában családtagként kezelték. A Lélek irányított. Megkértem a húgomat, hogy eszközöljön ki részemre gazdájánál kihallgatást. Pár nap múlva jött az értesítés, hogy a Kúria elnöke fogad. Abban az idõben olyan ügyben hivatalos úton nem lehetett volna a Kúria elnökével Amagán tárgyalást@ kezdeni. Engem azonban minden hivatalos út és mód félretevésével fogadott.

      Tiz perc alatt elmondtam az estetet és a kérelmet a fiatal prédikátor érdekében. A fõbíró látta, hogy a kérdésnek van egy formai és egy valláserkölcsi része. Azt a megjegyzést tette, hogy ez egy jogerõs bírói ítélet s õ ebbe az ügybe úgy szólhat bele, ha hivatalos úton eléje kerül (azaz, ha az alsó bíróság felterjeszti, amirõl szó sem lehetett). De hozzátette a megjegyzéshez azt, hogy nem hivatalosan be fog tekinteni ebbe az ügybe. Mindez tíz percig tartott. Azután elhalmozott kérdésekkel: kik a baptisták, mit tanítanak? Ezzel alkalmat nyertem, hogy baptista missziónkról vázlatos beszámolót tartsak.

      Két héten belül jött a hír, hogy az internáló táborba zárt testvéremet kiengedték, hazamehetett és azzal a hivatalos követelménnyel, hogy bizonyos idõközönként a helyi hatóságnál jelentkezzék, lelkészi szolgálatát is végezheti.

      A siriabeli Naámán feleségének a szolgálóleánya esete megismétlõdött (2Királyok 5). A Lélek megint egy erõtlen leánykát használt fel arra, hogy a hatalmasok szívét megfordítsa, és hogy az Úr szolgáját kiszabadítsa. A Lélek ebben az esetben nem az imában segített, hanem az ima alapján cselekvõleg avatkozott a szabadítás munkájába.

 

Az együttmûködésnek a legjobb példáját abban a kifejezésben látjuk, hogy Asegítségére van.@

Az olvasókat a Asegítségére van@ kifejezésnek a görög nyelvben használt szavának az idézésével fogom fárasztani. A fáradságért ezen görög szó tartalomdús jelentõségének a megértése bõségesen kárpótol. A görög összetett szó: szunantilambanetai. Részeire bontva a következõképpen hangzik: szun - val, vel, anti - szemben, lambanetai - emel, tart. Magyarul: velünk szemben emel.

Ebben a szóban egy tartalmas képet látunk. Használjuk tehetségünket s képzeljük el. Elõttünk fekszik egy nehéz darab fa. Egymagunk nem bírjuk felemelni, de ott áll valaki a fadarab másik végén, velünk szemben és segít. Ketten, együtt felemeljük a nehéz fadarabot. Az a Amásik@, aki segít, a Lélek.

A kép tanítása ez: a Lélek nélkül semmit sem tehetünk s a Lélek nélkülünk, helyettünk nem fogja a munkát végezni. Biztató, bátorító, gyönyörû kép ez: a Lélek segítségére van a mi erõtlenségünkek.

A Lélek tesz még egy szent szolgálatot

AEgyütt esedezik a szentekért@ (27.v.). A Léleknek ez a mûködése figyelmeztet az együttes imádkozás hasznára és áldására. Van magányos, titkos könyörgés és van együttes ima. Az újszövetségi Szentírásban mind a kétféle imára találunk buzdítást. Az Úr Jézus a Hegyibeszédben így tanít: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belsõ szobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz" (Máté 6:6). Jakab apostol azt ajánlja, hogy a betegért imádkozzanak a vének. Krisztus jeruzsálemi követõi együtt voltak és könyörögtek amíg Péter a börtönben volt (Csel 12:12). Az egyéni könyörgésben az ember közösségbe lép Istennel, kitárja szívét és Isten a kitárt szívbe küldi válaszát és bátorítását.

Az együttes imádkozásban van buzdítás és lelki épülés. A Lélek a szentekért imádkozik, érettünk esedezik. Ha követjük a Lélek példáját, akkor mi is megtanulunk egymásért imádkozni. Az egymásért való ima a testvéri együttmûködés próba köve. Az egymásért való ima felöleli az ima teljes tartalmát. Nem csak könyörgünk, hanem hálát is adunk egymásért. Egyoldalú ima az, amikor csak a bajban levõ testvéreinkért száll esedezõ szavunk az Úrhoz. Az ima teljessége megkívánja, hogy a bajtól, szenvedéstõl és betegségtõl mentes testvéreinkért adjunk örömmel hálát az Úrnak.

Vigyázzunk, hogy testvéreink értünk való hálaadása elé ne vessünk gátat. A krisztusi ember próbája a gyülekezeti közösségben van. Két oldala van ennek a próbának. Az egyik a szeretet, a másik a szeretetreméltóság. Mindkettõ tõlem indul ki. Könnyítsük meg testvéreinknek, hogy minket szerethessenek. Ne tegyük próbára lelki felebarátainkat, hogy úgy szeressenek, ahogy vagyunk.

A lelki családban az együttmûködést a testvéri szeretet alapján végzik a család tagjai.

 

ÖRÖKKÉVALÓ CSALÁD 
Róma 8:28-39 (októberi lapban)

 

Három lelkesítõ igazságot találunk a 8. rész utolsó verseiben.

 

1. Az elsõ az, hogy Isten gyermekeinek minden javukra van. Ez a kifejezés kiegészítése annak a másik hatalmas mondásnak, amelyet ugyancsak a 8. részben, a 31. versben olvasunk: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?" Mind a két kijelentés a lelki család biztonságának a záloga. A lelki család tagjai biztonságban élnek és Isten kegyelmébõl minden jónak a részesei.

      Hogy lehet minden javunkra? Javunkra van szeretteink elmúlása, a betegség, a család tagjainak rosszútra tévedése, az üzleti bukás, a munkanélküliség? Hosszú lenne a kérdések sora, ha minden bajt megemlítenénk, ami az életben ér. A fájdalom, a bánat valóságos, ezeket nem lehet könnyen megmagyarázni és semmiképpen sem lehet elmagyarázással megszüntetni.

      A hívõnek azonban Isten beszéde igaz és ígérete valóság és az Ige jót mond, jó megoldást tár elénk.

      Elfogadhatjuk megnyugtató válasznak azt a tételt, hogy az Isten fiai nem lehetnek az események prédái. Inkább az események fogják a fiak javát szolgálni. Ez az igazság megerõsítést nyer abból a ténybõl, hogy a lélek nem az anyag függvénye. Az Isten gyermekeinek, a lelki családnak sorsát pedig a Lélek intézi. Isten, a Lélek formálja az anyagot. Keze benne van a történelemben. Mint mennyei Atya nem fog-e mindent gyermekei javára intézni?

      A hallgatók közül sokan nem tudják, hogy az ún. "eredeti" görög Újszövetségbõl is többféle kiadás forog kézen. Azért teszem az eredeti szót idézõjelek közé, mivel az eredeti Újszövetség nincs birtokunkban. A legrégibb újszövetségi irat a negyedik századból való és az természetesen másolat. Tudjuk jól, hogy a másolásba könnyen kerül hiba. Amint a régészek az ásatások nyomán több és több bibliai emlékekre és iratokra bukkannak, a Biblia tudósainak több alkalmuk nyílik az összehasonlításokra. Ekképpen megközelítik az "eredeti" szöveg tartalmát. Megnyugtatásul elmondhatom, hogy az összehasonlítások alapján semmiféle lényeges javítást, vagy változást nem végeztek a használatban levõ szövegen.

      Találtak azonban itt-ott a régi kéziratokban nagyon érdekes eltéréseket. Egy ilyen figyelemreméltó eltérés mutatkozik a 28. versben, amirõl éppen szó van. A Magyar fordítás egyszerûen azt mondja "minden javunkra van". A görög szöveg élénkebb képben úgy mondja "minden együtt munkálkodik" javunkra (panta szunergei). Egyik görögnyelvû Bibliában ezen a helyen van még egy szó: Isten (Panta szunergei ho theos). A fordítás ez: Isten mindent együttmunkál a javunkra. Hogy az eredeti szövegben így volt-e, azt nem tudjuk, de az egyikben így áll és szerintem ez az értelmezés jól beleillik a rész gondolatmentébe.

Nem a "dolgok", hanem Isten mûködik a javunkra, illetve irányítja a dolgok menetét úgy, hogy elõmenetelünkre szolgáljon. Nem a vak véletlen, hanem a bölcs, szeretõ mennyei Atya kezében vagyunk. Ez adja a hivõnek a tökéletes reménységet, hogy Isten mindent jóra hoz.

 

2. Isten gyermekei formálódnak és növekednek "hogy azok, az Õ Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek" (29.v.). Testben mennél öregebbek leszünk annál rosszabbul nézünk ki. Vigasztaljuk magunkat s jóakaratúlag mondjuk - errõl-arról-, hogy milyen szép öreg férfi, vagy nõ. Az igazság az, hogy a testi szépség a fiatal korhoz van kötve. A lelkiekben azonban fordított a helyzet: minél öregebbek leszünk, annál jobban kell hasonlítanunk Krisztushoz. Krisztus testi képe nem maradt fenn, de lelki képe a tökéletes szépség volt. Ez a hasonulási folyamat nem képzelõdés. Ez a jóra, szépre való változás mindenkinél észlelhetõ, aki közösségben él az Úrral.

      Milyen magasztos gondolat az az Isten gyermekei részére, hogy amint az évek múlnak mindjobban hasonlítanak Krisztusra. Ezeket a hívõket az öregedés gondolata nem nagyon aggasztja. Hitben, szeretetben, hûségben, szolgálatban és szentségben Isten Fiának ábrázatához hasonlóak lesznek. Az öregség a krisztusiaknak nem egyenlõ a reménytelenséggel és kilátástalansággal.

      Van a hívõk növekedésének és formálódásának egy másik dicsõ jelentõsége: ha hasonlítani fognak Krisztusra, akkor Krisztust megmutathatják a világnak. A vallásosságba beleunt emberek ma is jönnek a tanítványokhoz a régi óhajjal: Jézust akarjuk látni. Krisztus képét nem tükrözi vissza a remek kõtemplom, a szemnek és a fülnek tetszõ liturgia. Krisztus képét a megváltottak mutatják be a Krisztus után vágyó világnak. Ez az a hatásos bizonyságtevés, amikor elmondjuk és bemutatjuk, hogy milyen a Krisztus ábrázatja.

 

3. A harmadik igazság az, hogy az örökkévaló család tagjai tökéletes biztonságban érzik magukat. A "tökéletes" szót nem a stílus szépségéért és nem meggondolatlanul használom. A tökéletesség olyan fogalmat jelent, ami csak Istennel kapcsolatban létezik. De pont ez a kapcsolat az, ami felbátorít a szó kimondására.

      Az Isten gyermekeinek a biztonságáról Pál kérdés és felelet formájában értesít. A biztonság nem a testi élettel kapcsolatos. A földi életben semmi sem biztos, és semmi sem tökéletes. A biztonság és tökéletesség az Örökélet, az Isten közelében való élet jellegzetessége.

      Négy kérdést tesz fel az apostol:

      Ki ellenünk?

      Ki vádol?

      Ki kárhoztat?

      Ki szakíthat el?

Miután minden fenyegetõ veszedelmet, amire gondolhatott felemlít, jön a válasszal. Így lett a 38-39. vers a 8. rész koronája, a lelki család biztonságának az isteni garanciája. Ha az elsõ korinthusi levél 13. része a szeretet dicshimnusza, akkor a római levél 8. részének az utolsó két verse a tökéletes biztonság isteni pecsétje.

      A szóban levõ két verset többféleképpen magyarázzák. Egyet azonban nem lehet tenni: félremagyarázni Isten szeretetét, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban. Isten szeretete tökéletes és ez a tökéletes szeretet nyújt biztos védelmet az Úr gyermekeinek. Két szilárd támaszuk van Isten gyermekeinek a tökéletes biztonságba vetett hitükben.

      Az egyik Isten szeretete. Isten szeretete nem mulandó és változó szeretet. Ennek a szeretetnek a nagysága és valósága Isten tökéletességével mérhetõ.

      A másik támpont az Úr Jézus személye és áldozata. Krisztus az, aki Isten szeretetének a magasságát, szélességét és mélységét bemutatta a világnak. Önmagát adta érettünk. Ebben a bizonyosságban és biztonságban él Isten családja.

Dr. Udvarnoki Béla, Hiszek Uram, Magyar Baptista Irodalmi Kiadó, 1977. (Isten családja, A Róma 8 elemzése. 66-84 oldal. Folytatásokban)