Hallgassa meg az alhambrai gyülekezet istentiszteleteit, Novák József lelkipásztor igehirdetéseit a világhálón:  Click here

    

 2003.

VALÓBAN ?   Novák József rovata

2003. december

A házasok házasságban élnek. Mivel a házastársi kapcsolat - egyszerûen és természetesen - a tágabb közösség életét is gazdagítja, úgy láttuk jónak, hogy a sok felelõsség mellett jogokat is élvezzenek a házasok. A törvény védte, és esetenként még támogatta is õket. A házasságban annyi jó történik, hogy a társadalom alappillérének tartjuk már régen. Aki nem hiszi, emlékezzen! A lázongó suhancot átadták a katonaságnak. Sikerült megnevelni? Nem. Mikor állt sorba végre? Ki tudott hatni rá végülis? Valljuk csak be, hogy amit anyánk és apánk soha el nem ért volna velünk, arra egy pillantással is kaphatók lettünk - a házasságban. Tudom, illõ lenne ennél mélyebben és szebben ecsetelni a házasság intézményének nagyszerûségét, de nem teszem, mert ezeket olvasóim is tapasztalják és jól tudják - igazából, most, nem is ez a célom.

Olyan jó házasnak lenni, hogy már azok is azok akarnak lenni, akik nem lehetnek azok. Csúnyán fogalmaztam, de az a másság, amit még ennél a követelésüknél sem szégyellnek oly bántóan "büszkén" publikálni, legalább itt, és talán csak itt, megköveteli a "mutogatós" névmás használatát tõlünk is. Ki vitatja már azt, hogy az azonos nemûek kapcsolata is ölthet valamiféle jogi formát? A házasság intézménye azonban "le van foglalva" a család legegyszerûbb formájának: férfi és nõ élet-közösségének. Homoszexuális partnerek kapcsolatát sok más néven nevezhetjük, de házasságnak soha.

Majdhogy késõ ezt remélni is. Hollandia és Kanada után, néhány hete Massachusettsben is kimondták a "boldogító igent" a kisebbségek szándékaival bármi áron is "házasságra" kész bírák. Bár mi tudjuk, hogy ilyen döntések folytán még nem lesznek házasok azok, akik nem lehetnek, és nem lesz házasság az, ami nem lehet az, mégis félõ, hogy helyrehozhatatlan kárt szenvedünk. Megtagadhatjuk-e közös múltunk általánosan megélt és elfogadott, természetesen egyszerû, mégis legfontosabb tanulságát a jövõ építésérõl puszta modernkedésbõl; azt, hogy férfi és nõ együttélésében él tovább az élet?

A témával foglalkozó istenfélõ szakemberek véleménye szerint az Alkotmányt kiegészítõ, un. Marriage Amendment az egyetlen jogi ellenszer ebben a kritikus órában. A tervezett függelék szövege ez:

`Marriage in the United States shall consist only of the union of a man and a woman. Neither this Constitution or the constitution of any state, nor state or federal law, shall be construed to require that marital status or the legal incidents thereof be conferred on unmarried couples or groups."

A közeledõ választási kampány különösen is jó alkalmat ad arra, hogy a kandidátusok véleményét megismerjük, és még formáljuk is e kérdésben.

******

2003. november

Akinek kétségei vannak szövetségünk jövõjét illetõen, valószínû, hogy nem vett részt még ifjúsági konferencián. Olyanon, mint a New York-i is volt, csak néhány hete. Mit láttam ott?

Kétszáz fiatalt, akik szeretik egymást. Gyûrötten érkeztek (sokuk egész nap hajtott), néhány perc alatt kivirultak, három napot és három éjszakát talpon voltak, a következõ találkozást tervezgetve búcsúztak, és holt fáradtan utaztak (hála az Úrnak, hogy vigyázott rájuk!).

Kétszáz fiatalt, akiket szeret az Úr. Olyan családokba és gyülekezetekbe helyezte õket, ahol áldozatot hoznak a lelkiekben való fejlõdésükért is, ahol értékelni tanulták a közösségi életet, magyarságukat, és ahol otthon vannak fiatalságuk és sokféle másságuk olykor rikító színeiben is.

Kétszáz fiatalt, akik tudnak viselkedni. Láttuk õket önfeledten játszani, határok között zsiványkodni, de figyelni, tanulni, dolgozni is. Felejthetetlen élmény az éneklésük: szívbõl és átéléssel dicsõítik az Urat B tiszták.

Kétszáz tehetséges fiatalt. Sokuk kiváló eredménnyel tanul, vagy már éppen a hivatásának él. Jó irányba "húzzák" az õket követõket. Ha hangot adnak a véleményüknek, tudják, hogy mirõl beszélnek. Élesek és okosak. A New York-i szervezõk remekeltek. "Laci bácsi" és Kornél ért a nyelvükön - vezethetõk (ez nem elírás: több példát is láttam arra, hogy a fiatalok és a vezetõk együtt, és példásan jól dolgoznak)

Jól emlékszem az "elsõ" ilyen találkozóra, Chicagoban. Ki gondolta akkor, hogy az ott született kezdeményezés a rendszeres találkozókra, szövetségünk életének a fénypontja lesz? Gondolta-e valaki, hogy a mi kis szövetségünk az amerikai és kanadai magyarság életében ilyen egyedülálló örömök és felelõsség(!) élvezõje lesz? Tudniillik, kontinensünkön nincsen más magyar szervezet, aminek a keretében ilyen ifjúsági munka folyik. Valóban sok okunk van a hálára.

Kétszáz fiatalt láttam ott, akikre nagy feladatok várnak, mert Isten készíti a jövõjüket - és ezt õk is így látják.

*******

2003. október

Roy Moore bíró úr azért harcol, hogy egy a Tízparancsolatot szimbolizáló két tonnás gránittömb díszítse munkahelyén az aulát az alabamai Montgomery-ben. Akik figyelemmel kísérik e szobormû ingázását a díszterem és a raktár között, nyílván tudják, hogy a valódi cél az igazságszolgáltatás reformja lenne. Az igazságukat keresõknek és az azt kiszolgálóknak, egyaránt javukra van, ha a Törvényadóra is gondolnak - ha csak egy pillanatig is - az otromba szobrot kerülgetve (nekem nem tetszik, de mivel, remélhetõleg, nem lesz ügyem arrafelé, elvileg támogatom a kiállítását).

 

Nemrégiben Mikeás prófétával foglalkoztunk a bibliaórán. Tõle olvastuk, hogy kora bírái gondoltak ugyan a Törvényadóra, de attól még akkora szélhámosok voltak, hogy na. Ha netán arra merészkedett valaki, hogy a felelõsségükre emlékeztesse õket, még Isten ítéletét is kilátásba helyezve, kész volt a válasz (Mik 3,11):  "Közöttünk van az Úr, nem érhet minket baj!" Ahogy én elképzelem õket, még a pizsamájukon is olyan mintázat volt, amibe az ACLU belekötne - õk pedig varázserõt tulajdonítottak ennek.

 

Azért írom ezeket régi és mai bírákról, mert úgy vélem, nekünk is tennünk kellene valamit. Mi lenne még Moore testvérünk próbálkozásainál is célravezetõbb? Ima-kéréseink közé kellene sorolnunk a bírósági testületeket is! Ha az Úr meg nem könyörül rajtunk, hogy jobb belátással jelöljünk és válasszunk bírókat, az Amerikai Egyesült Államokat nem külsõ ellenség, hanem az Alkotmány és törvényeink védelmére és alkalmazására rendelt, jól fizetett (így nem vesztegethetõ), de mást vesztett bírói ítélik halálra.

 

Ha lenne még, 'ki nem hallotta - mire az EH megjelenik, nem kizárt, hogy "osztrák-sógor" kormányzója lesz Kaliforniának. Igen, miután mi, magyarok, a szõlõtelepítõ Haraszty Ákossal, és a nemrégiben elhunyt Teller Edével, "a hidrogénbomba atyjával" irányt adtunk ennek a vadnyugati múltját vedlõ államnak, a következõ lépést elõre, itt maradt szomszédunk, Arnold Schwarzenegger készül megmutatni. Igazán színes egyéniség váltaná fel a valóban "Gray" Davis-t! Történt ugyanis, hogy a polgárok a mostani kormányzó leváltásától, illetve egy másik megválasztásától remélik a közszolgáltatási árak és az adó csökkentését, az államadósság rendezését, és még sok más ezeknél valójában fontosabb dolog intézését. Olyan nagy a baj, hogy a "Terminátort" látják a legtöbben a legalkalmasabbnak Kalifornia helyreállítására. Még jó, hogy éppen itt él! Ez rendben is lenne, de hogy még jobban úgy legyen, a választás elnapolását kérte az ACLU. Ügyükben olyan szinten hozott döntést egy bírói testület, ahonnét már nem sok helyre lehet tovább felebezni. Három bíró egyöntetû döntése (!) márciusra tette a választást. Rá egy hétre, ugyanebben a kérdésben, ugyanez a bíróság - de már tizenegy bíró egyöntetû véleményével (!) - szabad utat adott a polgároknak az októberi választásra. Ne mondja senki, hogy részrehajló az igazságszolgáltatás; olyan mérleg ez, ami ma így, holnap meg úgy mutat!

 

Ilyet még Mikeás sem látott. A szívében, gondolkozásában jó irányt vesztett bírón, vagy politikuson Isten még segíthet. Imádkozzunk értük többet, amint az Ige is tanít erre, mert ha nem tesszük, csendes és nyugodt életünknek mondunk bye bye-t.

**********

2003. szeptember

"Milyen felemás érzések közt élünk,

milyen sokféle vonzások között,

pedig zuhanunk, mint a kõ

egyenesen és egyértelmûen."

 

Pilinszky János "Milyen felemás" címû verse kórkép a mi korunkról. Íme, egy szomorú példa:

 

Amikor New Hampshire anglikánusai azt követelték egyházuktól, hogy szeretett papjukat püspökké avassák, a dél-afrikai Desmond Tutu  "fölösleges csetepaténak" bélyegezte püspöktársai vitáját. Mirõl is folyt a vita Minneapolisban? Arról, hogy püspökké avatható-e a homoszexualitásával büszkélkedõ Gene Robinson.

 

Amikor érzések és vonzások között vívódunk - valójában: zuhanunk.

Mi mást tehetnénk?

 

"Hányféle szégyen és képzelt dicsõség

hálójában evickélünk, pedig

napra kellene teregetnünk

mindazt, mi rejteni való."

 

Míg magunk is a hálóban evickélünk, aligha leszünk halászok. Ami tegnap tabu volt, az mára sokak szégyene, vagy éppen dicsõsége lett. A világosságra, Ige-fénybe kell tartanunk minden "rejteni valót" .

 

Valójában az történt, hogy az idõk során a "hálóba" került valami, amit az õskeresztyén gyülekezet a "napon" tartott.  "Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörõk, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedõk, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát. Pedig ilyenek voltak körületek némelyek: de megmosattatok, megszentelõdtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által" (1Kor 6,9-11).

***************

2003.  július

Egy lapra kerültek, pedig - remélhetõleg - nem egy forrásból táplálkoznak, Konrad Raiser tiszteletes, az Egyházak Világtanácsa fõtitkára és Denton Lotz testvér, aki a Baptista Világszövetségben tölt be hasonló funkciót. A Békehírnök olvasói e két egyházfitól vett idézetek segítségével tájékozódhattak a keresztyén világ állásfoglalásáról az iraki háború kérdésében. Bár Raiser úrtól nem várhatjuk el, hogy szervezete szûkre szabott keretein kívül is gondolkozzon, netán tájékozódjon (Fidel Castro-nak a kommunista világban sem adatott hûségesebb támogatója), Lotz testvérrõl azért ne feltételezzük, hogy ne tudná: a világ legnagyobb baptista szövetsége igenis támogatta Bush elnököt az Irak ellen indított háborúban. Így, vagy úgy, kimaradt a Magyarországi Baptista Egyház hivatalos lapjának e kitekintésébõl a tárgyilagosság, de ezt tudjuk be annak, hogy a húsvéti számban a teljesség igénye nélkül lehet csak korunk égetõ kérdésérõl tárgyalni. Ami a fõtitkárokat illeti, bízzunk benne, hogy egyeztetnek, mert amíg Raiser tiszteletes a "vallásos nyelvvel való visszaéléssel" vádolja az amerikai elnököt, addig Lotz testvérnek sem illik "nagy bûnnek" neveznie a háborútY- hacsak az egyetemes papság elvét illetõen is Róma szemével nem látják már szervezeteiket.

Tulajdonképpen mindegy, hogy mit mondanak, mert ebben a kérdésben egyikük sem hivatott a keresztyénség nevében beszélni. A baptistákról pedig tudhatjuk - legalább mi, baptisták -, hogy rövid történelmünk során nem elõször tiszteljük egymás más véleményét.

Mégis, mi az oka annak, hogy divat lett Amerikát szidni még Magyarországon is? A felületes szemlélõ azt mondaná erre, hogy a polgári demokrácia így ünnepli a szabadságát. Akik mélyebbre néznek, belátják azt is, hogy "szeméttel árasztottuk el a világot" (Adin Steinsaltz). Az egyre erõsödõ ellenszenv talán a szenvedõk sikolya. Az amerikai "kulturtermékek" bõségében senyvedõ ifjúság majdhogy esélytelen a szabadulásra, hiszen második generációs függõsséget kellene felszámolni. A nemzeti kultúrák védõi pedig miért is vennék észre, hogy az amerikai fiatalság körében, egyetemeinken és a médiában a konzervatív gondolkozás és életmód ma "a menõ"? Másszóval, Hollywood Amerikán kívül keres piacot, és hacsak a szabadgazdálkodás axiómáit agyon nem regulázzák az öreg kontinensen, addig termel, míg a portékájára van kereslet valahol. És Európában vanY tehát mondjunk kígyót-békát Amerikára. Logikus, nem?!

Az ébredezõ Amerika-ellenesség okai között említést érdemel az a tudatos, intellektuális mezbe erõltetett propaganda is, amit a jelentéktelenség vesztõjétõl félve szórnak a szélbe egyesek. Ennek az új vallásnak a fõpapja Emmanuel Todd, francia történész. Történt, hogy 1976-ban írt egy tanulmányt a Szovjetúnióról, amit a történelem eseményei a birodalmak halálának szakkönyvévé avattak. Megállapította ugyanis, hogy a haldokló hatalmak mennek háborúba. Mint a Szovjetúnió Afganisztánban, az Irakkal válságba merülõ USA is tulajdonképpen belsõ krízisérõl tereli el a figyelmet - állítja Todd professzor. Nem árt tudnunk, hogy ez a modern Nosztradamusz még 47 évet ad Amerikának. Magyarországon is sikerkönyvnek számító munkájában (A birodalom után) tulajdonképpen minden világjelenséget egy újabb szögnek lát az amerikai impérium koporsójában. A világ egyre több térségében erõre kapó demokrácia egy ilyen szög, mert ezután már nem Amerika a demokrácia zászlóvivõje. A globalizáció egy másik nagy rozsdás szög, mert lám, nem képes önerõbõl fenntartani az életszínvonalát - Amerika. És ez a háború Y?

1776. július negyedike az Amerikai Egyesült Államok születésnapja. Ezen a napon olvasták fel elõször nagyobb nyilvánosság elõtt a Jefferson vezetésével fogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatot. Aláírásukkal életüket és vagyonukat ajánlották fel a honatyák egy olyan únió formálására, ami "független" lesz nem csupán az anyaországtól, de minden olyan vallási, származási, nemzeti, szokás - és jogalapú kötõdéstõl is, ami szabad polgárok demokratikus társadalmában kerékkötõ lehet (és Európában még sokáig a norma maradt). Amerika mássága, sokszor irigyelt nagysága nem abban áll, hogy milyen gazdag és milyen erõs, hanem hogy mindeddig milyen egyszerûen következetes maradt ehhez az alapító okmányhoz. A hibák korrigálására, a puritánok szószékeirõl megprédikált küldetés újbóli felismerésére és teljesítésére, a belsõ feszültségek legméltányosabb feloldására, polgárai, de az egész emberiség javának munkálására épített erre a dokumentumra egy minden eddiginél jobban mûködõ társadalmi formát ez a nép. Ezt tán nem látni a Szajna partjáról, vagy Budapestrõl, de mi, akik ilyen vagy olyan okból belekóstolhattunk, világ-értéknek tartjuk, amit koporsóba kívánni, minden hibája mellett is a múlt század vörös-uralmával egy lapon emlegetni, vészesen nagy igazságtalanság.

***********************

2003. június

Ma egy unalmas prédikációt kellett végighallgatnom. Tiszteletlenség lett volna felállni, és magára hagyni a közhelyek közé szorult prédikátort. Rászegeztem hát a szemem, de szárnyra keltem gondolatban - áldást, üzenetet keresni. Kerestem, és találtam. Elmondom mit, és hogyan; azt sejtve, sõt remélve, hogy talán lesz, aki éppen az én szavaim hatása alól veszi majd a bátorságot megszabadulni.

A képzelet dicséretét énekelném, ha költõ lennék, mert pontosan ezt tettem, és ezt ajánlom: merjünk képzelegni!
      Elképzeltem, hogy milyen fontos lenne, ha most evangélium hangzana B ehelyett. Elképzeltem a hallgatóság, a körülöttem merengõk holnapját; vajon mit csinálnak, miféle örömeik és terheik lehetnek, és azokat sejtve, vajon hogyan lehetne elmondani érthetõ, sõt, érdekes módon az evangéliumot B amire a még mindig szónokló atyafi kísérletet sem tett. A hosszú lére eresztett beszéd alatt még arra is jutott idõm, hogy elképzeljem, hogyan ragadná meg és szaladna a célig az itt mellõzött igazságokkal Pál apostol, vagy éppen Békefi Pál?
      Értelmi képességeink között mostohán kezelt a képzelõ erõ, pedig haszonra adta a Teremtõ. Sok találmány így született. Az aranyszabályt is hogyan teljesíthetné az, aki képtelen a másik helyzetébe gondolni önmagát? Kibírhatatlanul szürke lenne ez a világ a mûvészetek nélkül, hiszen a vászonra álmodott tájak, szó és harmónia ihletett összefonódása nélkül a materializmus vad valósága alatt nyüszítene folyton jobbra érdemes lelkünk. Képzelõtehetségünkkel érünk legközelebb az emberileg elérhetetlenhez is, hogy teremtsünk B szinte a semmibõl, majdnem valamit.
      Még azt is megkockáztatom B ítéljétek meg, valóban így van Be -, hogy aki az Éltetõ igazságokkal érintkezve is unalmas tud maradni, az vagy beteg, vagy bûnözõ. Az istenélmény énekessé avatta a dadogó Mózest. Ha kinyitotta a száját Dávid, zsoltár áradt ki belõle B el tudjátok képzelni a szószéken elõttetek állva, mondjuk, jövõ vasárnap?

      Természetesen, nem semmittevõ mélázásra, vagy éppen bûnös ábrándozásra buzdítom unalomból szabadságra vágyó hallgatóimat és olvasóimat, hanem munkás, fegyelmezett képzelõdésre, meglátására és meghallására mindannak, ami az Úrtól lehetséges. Ez még elképzelve is építõ, még elgondolva is hasznos.
      Annál nagyobb a képzelõerõnk, mennél többet használjuk. Edzeni lehet, akárcsak a karizmunkat. Íróink, költõink B halottak és élõk B szavaira odafigyelve egyre táguló világba léphetünk, ha merünk, ha akarunk `képzelni@. És, mint kezdtem is, hasznossá teheti még azt az órát is, amit elképzelhetetlenül gyakran megül az unalom. Csak kérem, rám ne hivatkozzon senki, a szemünket tartsuk nyitva, és az igehirdetés végén se mondjuk el a prédikátornak, hogy merre jártunk. Mert ha valaki ilyet tenne velem, az elképzelheti, hogy mit mondanék nekiY

**********

2003. május

Remegõ kézzel vette át és leült, amikor a sok pecsét, áthúzás és átírás alatt végre kiolvasta az elsárgult borítékra írt neveket, magáét és a feladóét. A család és néhányan, akik tudtak a levél világkörüli útjáról, most tisztelettudóan elhallgattak, és magára hagyták az idõs orvost.

     Már fél évszázada annak, hogy New Yorkba érkezett. Ide menekítette a családja a zsidóüldözések elõl. Szorgalmasan tanult, rengeteget dolgozott; ezreken segített. Még most, 79 évesen is, korán kelt, rendszeresen bejárt a rendelõjébe, tanított az egyetemen, és hosszú órákat dolgozott a laboratóriumban. Pontosságával csak a teherbírása és a tenni akarása vetekedett. Úgy élt, mint akit hajtanak, de nem külsõ és idegen erõk, hanem, mint aki valami nemes, belsõ kényszernek engedelmeskedik. Dr. Ulrich Ollendorff, a város legjobb szemorvosa, a nagy tudós, most a gyermek félénkségével és egy hatalmas terhet hordozó, fáradt ember szemével faggatta az asztalára ejtett borítékot.

     Jól ismerte a feladó kézírását. Tudta, ahogy bátortalanul díszes levélbontó kése után nyúlt, hogy életekbe hasító iszonyú fájdalmakhoz ér vele. Egyre gyorsuló, precíz mozdulatai, melyekkel szétbontotta a borítékot, engedelmességet is sejtettek; kiolthatatlan vágyát árulták el, hogy újra találkozzon édesanyjával B akitõl megérkezett a 43 éve írt utolsó levél.

     Valli Ollendorff a theresienstadti haláltáborból írta ezeket a sorokat a fiának, 1942. augusztus 24-én. Néhány nap múlva megölték. Dél-Amerikában akadtak a borítékra, onnan került a címzetthez B fél évszázados késéssel. Ebben a hónapban jelenik meg a család és e levél történetérõl írt könyv: `Fate Did Not Let Me Go: A Mother=s Farewell Story@ (Pelican Publishing Company) B a levél már publikált részleteibõl idézek:

 

     `Kedves, jó fiam, néhány napon belül innen is elvisznek. A jövõ egyre sötétebbnek tûnik, valószínû, hogy életünk következõ állomása egyben az utolsó is lesz. Mire kézbe veszed ezt a levelet, addigra vége hányattatásainknak, vége a sok szenvedésnek. Végre, béke lesz itt és bennünk is. Szeretném, hogy tudjad, én nyugodt vagyok, megbékültem a sorsommal; ne szomorkodj miattam, édes gyermekem!...

     Biztos lehetsz abban, hogy szüleidnek a legtisztább örömöket te adtadY

     Azt kívánom, hogy sikerek kísérjék az életedet. Légy jó ember, légy mindig erényes! Szeretném, ha gyermekkorod örömei végigkísérnék az életedet. Te is találd meg majd örömödet a gyermekedben, legalább annyit, mint amennyit mi nyertünk tõled. Bárcsak áldásom és minden érted mondott imádságom megvalósulna!...

     Ismételten írom, és tudom, te megérted, hogy az utánad való vágyódás és veled kapcsolatos gondolataim minden nehézség között örömömre voltak, és ez most is így van. Csak a sors tart távol tõledY

     És most, szeretett fiam, búcsút veszek tõled. Nem lehetek elég hálás azért a sok szeretetért, kedvességért, az örömökért és azért a napfényért, amit édesapád és az én életembe hoztál a születésed napja óta. Azt kívánom, hogy a szülõi ház élményei és gyermekkorod emlékei ragyogjanak fölötted, mint egy fényes csillag; édes, jó, drága fiamY!@

 

     Magam sem olvashattam még a levél teljes szövegét, de ennyi is elég ahhoz, hogy újból rácsodálkozzunk anya és gyermeke titokzatosan gyönyörû és mély kapcsolatára. Arra, hogy a halál kapujánál is boldogító emlék a gyermekben nyert áldás az anyának, és hogy a gyermek számára hallatlan, sõt idõ és fájdalmak borította ima és áldás is hasznos B és meghallgatást nyer. Ezt ünnepeljük Anyák Napján, és ezt valóban ünnepelni kell!

***********

Áprilisi VALÓBAN?

Leállt a forgalom. Már tíz perce egy helyben rostokolunk. Elõttem is, mögöttem is, és mindkét oldalamon, egyébként dolgukra sietõ emberek keresnek hasznos látnivalót a nagy veszteglésben.

      Valami fényeset gördít elénk a szél. Mindenki lesi, mi lehet ez? Elkapja egy újabb fuvallat, és az én autóm felé pördíti. Hol nagyokat pattan, hol meg nehézkesen sodródik a betonon. Érdekesen ragyog, könnyû, és a formája diktálja az útját. Mi lehet ez? Ni csak, egy koronán szikrázik a napfény, aranyozott, játék koronán. Papírból készített koronán.

      Látom, mások is csodálják; együtt lessük, amint újból meglöki a láthatatlan kéz, egy pillanatra eltünteti a szomszéd autó alatt, aztán egy másik alól elõvarázsolja, és hirtelen úgy nekivágja az elválasztó betonfalnak, hogy oldalára esik, és egy darabig arra gurul, amerre mi is mennénk.

      Keresem, hogy ki hagyhatta el? Talán a nagy melegben lehajtották az ablakot, és egy kisgyerek fejérõl lopta le a szél, akit koronával tartott a helyén okos anyukája.

      Lehet, hogy színpadon király kicsi gazdája hagyta az autóban, tán tegnap, vagy már régen, és nem hiányzik többé senkinek. Nagy gonddal készítették, valaki büszkén viselte, biztosan filmre is vették a kis fenségest, akit néhány percig díszített, aztán elfelejtkeztek róla.

      Remélem, nem dolga elõl lépett meg, mert korona nélkül nincs király, és nagy baj lesz, ha az utolsó pillanatban derül ki a fényes hiány. Koronát nem lehet percek alatt összedobni, fõleg nem ilyen gondosan készítettet, mint ez az útszéli.

      Az sem lehetetlen, hogy nekünk készült. Nem viselték, és nem hiányzik majd senkinek, mert az volt a dolga, hogy közénk guruljon hasznosat mondani. Lehet, hogy a Szél rendelte hozzánk, hogy elgondolkozzunk, mielõtt tovább hajtanánk. Nem lehetetlen, sõt valószínû, hogy valahol ott messze elõttünk, másról és más eszközökkel tanít ugyanaz a Rendezõ. Egyikünk sem akart ezen az Elõadáson megjelenni, de mindnyájunkat olyan helyzetben talált, ahol szinte lehetetlen másra figyelni.

 

      Egy hete történt velem ez a koronás eset. Nem tudom elfelejteni. Ma is jártam arra, kerestem, de -- természetesen -- már nem találni. Miért is lenne ott, egy korona az úton?

      Értik, hogy mi történt velem? Másoknak is mond valamit ez a korona-eset? Hiányzik esetleg valakinek a koronája? Mit gondolnak, valóban csak egy papírkorona volt az, és nem valami sokkal értékesebb?

***********

Márciusi VALÓBAN?

Amikor - véleménye szerint - túl borúlátón ecsetelte Hágából írt levelében egy barátja a francia forradalom eseményeit, a felkelõk ügyét támogató Thomas Jefferson így válaszolt neki (1793. januárjában): "Az egész világ szabadsága függ ez összecsapás kimenetelétõl... kívánnám, hogy inkább vesszen a világ fele, mintsem hogy ez a mi ügyünk elbukjon. Ha csak egy-egy Ádám és Éva maradna is minden földrészen, de szabadságban, az is jobb lenne, mint a jelen állapot." (1)
      A híresen puhány, nélkülözést és nehézségeket kerülõ honatya a világ másik végén tette le ilyen határozottsággal a voksot a szabadság ügye mellett. Kétségbe nem vonható érdemeire, intellektuális nagyságára azért nem vet nagyobb árnyékot ez a kijelentése, mert szigorúan bizalmas levelét egy más korban írta.

      Korunk vívmányai több vigyázatosságra intik a szabadság ügyének mai védelmezõit. A tömegpusztító fegyverek és a legújabb technika hozzáférhetõsége, mindezek szélsõséges gondolkodású emberek kezében, tragikusan nagy veszélyek felé sodorják a világot. Ha már jó szándékú emberek (és társadalmak), jó célért folyó harca is ilyen végzetes kimenetelû lehet, mennyivel inkább azoké, akik embertársaik, sõt gyakran önmaguk életét is elveik oltárára szánják.
      Közel ötven éve, Samuel Huntington figyelmeztetett a kultúrák összecsapására, ami több áldozatot követelhet, mint az addigi területszerzõ háborúk. Vallási, világnézetbeli különbözõségek mentén, sarkalatos "igazságok" ütköztetésérõl írt, melyben nem a gondolat, hanem a fegyver ereje hoz döntést. Vitatható, természetesen, hogy ilyen konfliktushoz érkezett-e a világ mára; érv és ellenérv lehet magának a nyugati civilizációnak a megosztottsága is e kérdésben. Ha a feszültségek igazi okát nem látjuk is, annak veszélyeivel az egész emberiségnek kell számolnia.
      Egyik módja lehet a "védekezésnek" az utóbbi hónapokban gyakran emlegetett, un. "megelõzõ csapás", tudva, hogy ha még most nem is, de egyre inkább a tragédia választását jelenti ez is, hiszen a fegyverek pusztító hatása többé nem tisztel célt és szándékot.

      Mit tehet a hívõ? Van-e helyes és egyértelmû válasz a háború õsi kérdésére, keresztyén érvelés, ami korunk valóságát is számításba veszi? Egyesek szerint, éppen az említettekbõl adódik, hogy szinte felesleges a tegnap még szükségesszerû vitát folytatni "igazságos háborúról", vagy jogos önvédelemrõl; a veszély és a siker esélyét mérlegelve kell dönteni. Mások, a kereszténység két évezrednyi vívódásának gyümölcseit hozzák az asztalhoz, morális, logikus és az evangéliumból merített érveket háború, vagy béke dolgában. Szembetûnõ a megosztottságunk. Az amerikai egyházak állásfoglalásai eszkatológiai nézeteik mentén követhetõk. Azok a közösségek, melyekben a premillennista nézetek gyökeret vertek, az Egyesült Államok háborús készülõdéseit támogatják. A millenniumot tagadók (a történelmi egyházak többsége) a dialógus folytatását szorgalmazzák - tán maguk sem tudják, kivel.
      A baptista hívõnek megint csak segítségére jön közösségünk biblikus hagyománya. A baptisták komolyan veszik az apostoli intést, miszerint a keresztyén közösség nem a politikai hatalom részeként vélekedik akár így, akár úgy, hanem a kiválasztásból adódóan, kívülrõl, imádsággal és az állampolgártól megkövetelt felelõsséggel támogatva vezetõit a helyes döntés meghozatalában. Mi imádkozunk az országok, népek vezetõiért, hogy kardjukat markolva érezzék és értsék annak teljes súlyát. Mert mennyivel lenne jobb újrakezdeni egy Ádámmal és Évával?

(1) David McCullough, John Adams.(New York: Touchstone, 2001) 438. o.

***********

JANUÁRI (2003) VALÓBAN?

"A boldogság súlyos probléma" - ezt a találó címet adta néhány éve a könyvének Dennis Prager, a los angelesi University of Judaism professzora, korunk legnagyobb gondolkodóinak egyike. Mivel újévi kívánság-portéka is a boldogság, gondoltam, nézzük csak, boldogulunk-e vele? Vajon, gondolták a honatyák, akik általános, a törvény által védett emberi jognak tartották a keresését (pursuing happiness), hogy ennek a történelmi mértékkel mérve szupergyorsan szupergazdag szuperhatalommá erõsödõ országnak a népe ilyen nehezen boldogul egyszer majd a zsugorodó világgal? Itthoni keletû bajaink, mint a bebörtönzöttek és a rendszeresen kábítószert fogyasztók tömegei, a halállal barátkozó kultúra és az éltetõ igazságok vallásos tagadása, megtetõzve félelem-inspirált reakcióinkkal sem örömteli jelenségek. A boldogsággal hadilábon állunk.

Miért is nem kezdtem keresztyén körökben keresni a boldogokat? Azért mert bár tudhatnánk az elsõ zsoltárból a nyitját ("Boldog ember az, aki nem..., hanem..."), a bibliai boldogok lelkületét és élethelyzeteit mesés távolságból vizsgálgatjuk inkább, hála a jó-ha-féligazságokat hirdetõ, de abból is szépen boldoguló "say it, and claim it" teológia terjesztõinek. A "komolyabb" keresztyének pedig komolytalanságnak tartják a boldogság evilági keresését és megnyilvánulásait.

Halálát követõen több cikk is foglalkozott az oxfordi tudós, Dr. Michael Argyle munkásságával, aki - salamoni elszántsággal - a boldogság keresésére adta magát. Amikor ráakadt, empirikus adatokat gyûjtött róla. Elõször is azt tanácsolja, hogy elérhetõ közelségben keressük a boldogságot, mert különben belekeseredünk az üldözésébe. A Wall Street Journal (2002. szept. 23; A16.o.) emlékeztet arra a megállapítására is, hogy a gazdagság és a hatalom csak akkor párosul boldogsággal, ha értelmes célok szolgálatában áll.

Húsz éven át figyelve, kérdezgetve megállapította, hogy a nõk boldogabbak, mint a férfiak - kivéve a nõi mozgalmak haragos harcosait. A legsikeresebb örömöt produkáló intézmény a házasság, és szorosan utána a hívõ közösség. Nõnek születni, házasságban élni és gyülekezethez tartozni - ez a három máris boldogít...

A tudós elszántsággal kutató Argyle boldog embereknek látta azokat is, akik örömükkel keresik és vállalják mások társaságát. A közös étkezés, játékok, kirándulás, sportolás, munka, mind boldog emberekhez illõ foglalkozás; és ha hívõk találkoznak így egymással, annál nagyobb az öröm.

Hozzám hasonlóan, bizonyára az olvasó is sok jókívánsággal a batyujában kezdi ezt az esztendõt. Mi lenne, ha tennénk is a boldogságért, vagy - hogy még a vájt fülû örvendezõk is értsék - a boldogságunkkal valamit? És, kedves férfitársaim, mivel már eleve hátránnyal indulunk, mi lenne, ha valóban, komolyabban vennénk boldogságuk kérdését?

 *********************

Valóban 2002. áprilistól decemberig

az Evangéliumi Hírnökhöz