Baptist TOP1000

Hallgassa meg az alhambrai gyülekezet istentiszteleteit,
Novák József lelkipásztor igehirdetéseit a világhálón:

 Click here

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 2004.

VALÓBAN ?   Novák József rovata

2004. december

A tavasszal Magyarországon járva, hosszasan elbeszélgettem egy kedves barátom fiával. Jól informált, nyílt gondolkozású, hívő fiatalember. Kapva kaptam az alkalmon, hogy tanuljak tőle, és a figyelmessége nagyon jól esett nekem. Rá is jöttünk hamar, hogy bizony másként látjuk a világ állását. Ígéretemet, hogy ezekről majd még írok neki, eddig nem tartottam be. Mulasztásomat pótolnám Attila felé ezzel a "nyílt levéllel" , és szeretném, ha az olvasóknak is segíthetnék az elmúlt hónapok eseményeit másképpen is látni, mint az a médiák  "varázsában" ránk szakadt.
 
      "Igazad van, szörnyű dolog a háború. Civilizációnk minden értéke és eredménye haszontalannak tűnik, amikor halált osztó fegyvereinké a szó. A harc színtere nem csak a csatatér, de a tágabb közvélemény is. Fegyverül szolgál a beszéd, a világgá röpített kép és a trükkösen megfogalmazott hír. A csata tervét nem csak terepasztal fölé görnyedő tábornokok szövik, de egyetemi katedrákon ágaskodó ideológusok is. A hajdani futárt is kilőttük; a nappalinkban, a kocsinkban, a számítógép monitorján kajabál valamelyik fél kikiáltója, kinek-kinek kedve szerint. Szörnyű dolog a háború.
      A hívő ember kelepcében érzi magát, még ha a véleményét nem kérdezik is, még ha a nagy dörgedelemtől sikerül is félre vonulnia. A passzivitása valahol, valahogyan a másik félnek kedvez. Mit ér a békeszeretete ebben a tengernyi gyűlöletben? Úgy érzi, a hitét kompromittálja, ha hangot ad a félelmeinek, vagy a reménységeinek. Közhely, mert igaz: a háborúban áldozatul esik gyakran az igazság isY Szörnyű dolog a háború.
      Süllyedhetünk azonban még mélyebbre is. Elődeink közelébe se mentek ennek a veszélynek, mi eszeveszetten rohanunk feléje. Az ő korukat "sötétnek" bélyegezzük, pedig a nyomukban lett miénk napjaink minden vívmánya. Ha az "ellenség" sikert arat ezzel a taktikájával, mi rekordidő alatt veszítünk el mindent - egy puskadörrenés nélkül. Sőt, éppen ez a titka ennek a háborúnál is szörnyűbb eshetőségnek: csendben öl.
      Mielőtt leírnám, hogy mire gondolok, hadd osszak meg veled egy olyan hírt, ami a napi híradásokból kimarad. Remélhetjük-e, hogy az amerikai imperializmus terjeszkedésétől rémüldözők elgondolkoznak majd ezen? A II. Világháború óta - a kanadai Project Ploughshares és a stockholmi International Peace Research Institute egymástól független riportja szerint - az elmúlt évben volt a legkevesebb háborús konfliktus világszerte, és ezt tükrözte az áldozatok száma is.
      Barátom, a háborúnál is irtózatosabb következményekkel járnak a léhák kompromisszumai. Amikor a vallástalanok is, vallásos buzgósággal hirdetik új dogmájukat arról, hogy mindenkinek igaza van. Persze, ez csak szöveg - azt várhatod, hogy neked is igazat adjanak. Gyilkos szándék súgja, és egyre többen hiszik, hogy másságainkból közös nevezőre juttat mindnyájunkat a dialógus, és hogy a régi igazságoknál ígéretesebbek mindig az újak. Minden relatív. Lustaság, önféltés, elvtelenség portékáival terítik a médiákat és a tankönyveket, erről szól a zene, és ilyeneket ugat a menő politikus. Minden relatív... Rab, aki adja, rab, aki kapja.
      Van úgy, hogy a harc elkerülhetetlen. Már egy hete szünet nélkül ontják a hírügynökségek az iraki Fallúdzsa utcáin dúló csata képeit. Szabad-e azt gondolni, hogy legalább az egyik fél olyan harcot vív, ami fontos, bár félelmetes? Én válaszoltam magamnak erre a kérdésre. Ezért szeretném, hogy hamar győzzenek, aztán jöjjenek haza a családjukhoz azok a bátor amerikai katonák, és segítsenek itthon is... mert a harcban győzni kell."

*****

2004. október

Lelkipásztor testvéreim nevében is köszönöm szövetségünk vezetőinek az irántunk tanúsított figyelmességet. A költségvetés immár második esztendeje fedezetet biztosít a lelkipásztoroknak u.n. "csendes-napok" szervezésére, amire végre sikerült is sort kerítenünk. A testvériség támogatásával, családostól vettünk részt a kolorádói ifjúsági táborozáson. A kirándulások és szolgálataink közötti szünetekben kerestük a "csendet" , pontosabban, most: egymást. Dr. Pintér Zoltán és Vadász János testvérek kivételével az aktív lelkipásztorok mind ott voltak.

Kérdezheti valaki, miféle új dolog ez már megint? Örülök, hogy megkérdezte, hadd válaszoljak gyorsan. Ebben az irdatlanul nagy országban olyan távolra kerülhetnek egymástól még az egyébként jó testvérek is, hogy amikor együtt kellene dolgozniuk, kerékkötőt látnak egymásban. Közös érdekünk, szép szolgálatunk megköveteli tőlünk, hogy a szavak mögött ne keressünk rejtett értelmet, szabadon vállaljuk kisebb körben és nyilvánosan is sajátosságainkat, és tanuljunk egymástól.

Megelőzve a következő kérdést mondom, hogy minderre nem most jöttünk rá, és más praktikus útja-módja is van biztosan a közösség építésnek, de én nagyon örültem ennek a hétnek. A beszélgetésekből kiderült például, hogy gyülekezeteink magukon hordozzák az emigráns közösség jegyeit, de mindegyik egészségesen keresi a helyét és a szolgálat lehetőségeit az adott környezetben is. Az otthonról hozott pozitívumok még mindig segítenek a lelkiekben való erősödésben. Az itt ellesett példái a baptista gyülekezeti életnek viszont jobb útat mutatnak, mint a hazaiak lélekölő küszködése régi, vagy újnak ígérkező identitásokért. Kevesen vagyunk, de missziós lelkületű testvériséggel szolgálunk, és hatalmas Istenünk van; ki tudja, ha nem éppen a magyar baptizmus "végvárának" lenni lett-e küldetésünk? Szolgatársaim lelkisége és hivatástudata - Isten kezében - erre szép reményt ad.

Imádkoztunk, beszélgettünk, vitáztunk. Sírtunk és nevettünk. Bátorítgattuk egymást igével, tanáccsal, magyarosan nógatva és figyelmes szeretettel. A hét során ránk váró szolgálatok között kerestük a találkozás alkalmait, és adódott is elég utazás közben, étkezésnél, a kávézóban, és este a hatalmas terméskövekből épített kandalló előtt. A jól szervezett programok (elismerést érdemelnek az Ifjúsági Szövetség vezetői!) magukban is kínálták a lehetőséget egymás jobb megismerésére. A röplabdapályán remekelő Kulcsár és Herjeczki testvéreket, a vadvizi evezésben bőrig ázott Lukács testvért vagy a terepjárón hősiesen didergő Dan testvért új oldalukról ismertem meg; és remélem, nem felejtik, ki vitte táncba őket...

Hálás vagyok Istennek azért, hogy a szolgatársaim testvéreim is. Köszönöm nekik, hogy lelkesen és szívósan dolgoznak. Örülök annak, hogy nyoma sincsen közöttünk irigykedésnek, könyökölésnek. Alig várom, hogy újra lássam őket!

(Zárójelbe foglalom az üzenetet mindebből azoknak a szolgatársaimnak, akik fizikailag ugyan közelebb, de egymástól egyre távolabb találják magukat. Imádkozunk értetek, hogy amit közöttetek szolgálva, tőletek tanulva mi elhoztunk az idegenbe, az a lelkület és szeretet, az a kollegalitás újra fellángoljon. Míg emlékszünk az ízeire, míg köztünk vannak, akiktől eltanultuk, míg hitelünket nem veszítjük testvéreink és a világ előtt, újból egymásra kell találnotok. Együtt szolgáló testvérek vagytok; kik, ha nem azok?. Akik nem keresnek titeket, és akiket ti nem kerestek meg, azok akár új irányokba, akár visszafelé akarjanak útat törni B maguknak -, csak távolabbra jutnak tőlünk. Vigyázzatok egymásra!)

*****

2004. augusztus - szeptember

Olvasom, hogy 1932-ben, az írországi választások legemlékezetesebb plakátja ezt hirdette: „Nem felejtjük 1167-et!” 1170-ben az történt ugyanis, (három évnyi pontatlanságot igazán megbocsáthatunk a kampányidőben keményen dolgozó politikusoknak), hogy a Strongbow vezette angol csapatok - az egyik fél javára – feldöntötték az ír egyensúlyt. Olyasmit jelentett ez akkor, a két világháború között, hogy inkább mi öljük egymást, minthogy mások is beleszóljanak. Lehet így is emlékezni, de akkor minek?
 
„2001. szeptember 11” fontosabb, világszerte ismert dátum lett. Mást jelent itt, mást Európában, és megint mást az arab világban. Bár frissen élnek még emlékezetünkben a terror szörnyű képei, és ki tudná felsorolni mi minden változott meg azóta, sehol másutt nem kísért a történelmi amnézia úgy, mint éppen itt, az Egyesült Államokban.
 
Javunkra lesz, ha nem felejtjük, hogy
  • 1. 19 iszlám vallású terrorista - szinte puszta kézzel - lefegyverezte a világot.
  • 2. Bár ördögi tervük többet ígért, megölték 3 ezer embertársunkat.
    3. Halálos elszántsággal jöttek – akkor éppen Amerikába - pusztítani.
    4. Ijedtségünkben kellet rádöbbennünk, hogy a jót, melynek élvezői vagyunk, nem védjük eléggé, míg mások ugyanazt vallásosan gyűlölik.
    5. Rémülten Istenhez szaladtunk, összefogtunk; a világ értelmesebb része is mellénk állt ... néhány hétre...
    Mielőtt „evangéliumi hírekre” éhes olvasóim tovább lapoznának, kérem, maradjanak egy szóra! Az evangélium ügyét is érinti, amit ezen a szomorú évfordulón végig kellene gondolnunk - az ellenségről és magunkról.
     
    Az „ellenségről” (sok tépelődés után döntöttem úgy, hogy ezzel a nagyon fontos, de divatból száműzött szóval idemerészkedem). Ez az egyszerűség lepedőjébe burkolódzó „ellenség” kész mindent elpusztítani, amit keresztyén elődeink az évszázadok során felépítettek. Vallásuk táplálja a dühüket, korunk az iramot. A Biblia tanítását tükröző civilizáció értékei, melyekhez úgy hozzászoktunk, hogy már észre sem vesszük, ezek – ilyen hálátlanul védetlen állapotban is - egy világnézet életrevalóságát hirdetik, míg a maguké nyomorúságra determinálja a tömegeket. A pusztítás az iszlám vallás létjogosultságáért folyik. Ha látványosan nem tarolják le ezeket a bizonyítékokat, a következő generációt aligha lesznek képesek a madras -ok (vallásos neveldék) kőpadlóira hajtani.
     
    „Magunkról”. Az alkalom is sietteti őket. Az utóbbi évtizedeket a nyugat mámoros állapotban élte át. Jó dolgunkban, a szabadság győzelmeit ünnepelve, újfajta világrendről álmodozva, szabadra eresztett fantáziával kezdtünk jövőt „kovácsolni”- a semmiből. Az alapokról ugyanis mindeközben megfeledkeztünk. Van-e erre intőbb példa, mint határokat nem ismerő vitánk az egyneműek házasságáról? Míg mi egymással feleselő politikusaink egy részének drukkolunk, hogy milyen jogi státuszt kapjon ez a terméketlen, kizárólag önös érdekeket szolgáló kapcsolat, addig undorral mutogatnak ránk keletről, mert ott tudják és tanítják, hogy ez „bűn”. A szabados világ vitái terrort szülnek.
     
    Ha „2001. szeptember 11” emléke csupán a védelmi rendszerek újraélesítését eredményezi, nagyobb tragédiák következhetnek. Nem ismert az a technika és nem születhet olyan intézkedés, ami védetté tenné azt, amit nem értékelünk. Keresztyénnek lenni azt is jelenti, hogy hálásan élünk Isten ajándékaival. Azokat észrevenni a társadalom életén, és azokra vigyázni, mindnyájunk küldetése. A baptista hívőké is. Hacsak magunk ellenségei nem vagyunk.

    ***

    2004. július

    Elmentem én is tüntetni. Kellően felajzva, szentül felháborodva és jó reggeli utáni tettrekészséggel ültem kocsiba, hogy a helyszínre hajtsak, ahol majd bemenetelek a történelembe. A Los Angeles megyei tanács székháza előtti utcán már gyűlt a tömeg. Azonnal láttam, hogy túlöltöztem. Mivel sok figyelmet vontam volna magamra, mint az egyetlen öltönyös plakátlengető, úgy döntöttem, hogy inkább beülök a tanácsterembe, és ott, "tűzközelben" folytatom a tüntetést.

    Voltunk vagy nyolcszázan, többnyire öltönyös tüntetők, akiket - miután helyet foglaltunk a színházteremre emlékeztető "harctéren" - azonnyomban figyelmeztetett a serif, hogy csendben és tisztességesen várjuk meg, míg a tanácstagokat lefényképezik szép sorjában, azután majd rátérünk "a tárgyra". Igaz, hogy tüntetni jöttünk, de hát jólneveltek is vagyunk: szépen, csendben vártunkY

    Addig elárulom, az történt, hogy az ACLU pert helyezett kilátásba, ha a megye címeréről nem vesszük le a keresztet. Na, ne gondoljon senki egy olyan nagy, kiálló keresztre, mint amilyen a magyar koronán még van! A miénk egy ici-pici, ártatlan kis keresztecske a görög istenasszony, Pomona könyökmagasságában, a filmipart jelképező csillagokkal egy sorban, éppen Pearlette, a díjnyertes tehén fölött. Van azon a címeren még hal és olajtornyok, hajó és mérnöki eszközök (hasonlók a szabadkőművesség szimbólumaihoz), de ennek a jogainkat féltő szervezetnek a kereszt szúrja rettenetesen a szemét. A megye lakosságának sokszínűségét jelképező címeren és egy országban, ahol az államhatalom és a vallás szétválasztására nem lehet eléggé ügyelni, ez a kereszt a nem keresztyének jogainak a lekicsinylését hirdeti - valahogy így, ennyi és nem több értelemmel érvelnek e díszes társaság ügyvédei. Az öt tanácstagból három - ahogyan ezt manapság mondják - a probléma "progresszív" feloldására szavazott: a keresztnek le kell kerülnie a címerről.

    Ezen háborodtam úgy fel. Szóval, ülünk, mint a jógyerekek a díszes teremben, és közben fényképezkedik az öt fő-bürokrata. Még akkor is csendben vagyunk, amikor az oldalajtón bevezetik Dr. Jack Hayford testvért, a "Nagy Király" c. ének szerzőjét, a Church of the Way gyülekezet alapító lelkipásztorát. Összenézünk tüntető szomszédommal; látom a szemében a reménysugarat: ha ez így megy tovább, itt csak győzni lehet. Lassan megtelik a terem, egyre több hírességet ismerek fel tüntető társaim között. Rettenetesen jó érzés így harcolni az igazságért.

    Közben belefáradtak a fényképezkedésbe a színpadon (engem arra emlékeztetett megyénk választott vezetőinek a "munkahelye"), és megnyitották a gyűlést, amin a demokrácia szabályai szerint hangot adhatunk a nemtetszésünknek. Pontosabban, az elnöklő tanácstag (éppen a két normális közül az egyik) tájékoztatott minket, tüntetőket, hogy továbbra is csendben kell maradnunk, mert ők itt fontos munkát végeznek. A felszólalók három percet kapnak majd, hogy mikrofonba, tévébe mondják, amit akarnak.

    Az első egy közismert, zsidó vallású rádió-személyiség volt. Elmondta, hogy őt nem zavarja a kereszt. Aggódik viszont a tanácstagok, köztük egy hittársa bölcstelensége miatt. Nem jó ez, hogy még a történelmünk megtagadására is készek vagyunk, csak hogy meg ne bántsuk másvallású szomszédainkat. Tisztelettel kérte a vezetőket, hogy ne költsenek milliókat új címerre. Igaz, hogy másféle tüntetésre készültem, de ez lett belőle, meg aztán olyan színházi volt ez az egész, hogy az elsők között kezdtem el tapsolni. Erre megint megintettek bennünket. Ezután ne tapsoljanak - mondta az elnök -, mert azzal az időnket lopják! Ha tetszik, amit a felszólaló mond, akkor emeljék a levegőbe a kezüket! Hát én úgy éreztem magam, mintha egy Benny Hinn találkozón lettem volna. A végén már le sem engedtem a karomat. Dr. Hayford után kevésbé ismert lelkipásztorok is felszólaltak. Volt, aki megtérésre hívta a tanácstagokat, és olyan is szóhoz jutott, aki a pokolba küldte őket. Én csak kitartóan helyeseltem, úgy ahogy lehetett.

    Így telt el vagy öt óra. Amikor ott tartottunk már, hogy a tehén sem odavaló, ha következetesek akarunk maradni a progresszív elvekhez, mert azt meg a hinduk istenítik, úgy éreztem, hogy elég a tüntetésből. A sok helyesléstől kába sokaság (tessék megpróbálni annyit jelentkezni!) egyébként is oszladozni kezdett. A tanácstagok mintha solitaire-t játszottak volna a komputereken. Tüntetőleg elköszöntem fáradt szomszédaimtól, és hazahajtottam.

    Azóta jól megnézem az imaházunk tetején ágaskodó nagy, fehér keresztet. Ki tudja, mikor veszi észre valaki! És mit teszek majd akkor, miután már tudom, hogy mennyit ér a tüntetés?

    Másnap cikk jelent meg a Los Angeles Times-ban a tanácsházán történtekről. Még fényképet is közöltek rólunk, ilyen megjegyzéssel: bigott, vallásos fanatikusok, az inkvizíció félelmeit keltő magatartással ostromolták meg a tanácsülést. Honnan is tudná az olvasó, hogy engedelmesen, mint a birkák, csak jelentkeztünk. Aki nem volt ott, csak a képet látva nem tudhatja, hogy a felemelt kezű emberek nem fenyegetődztek, és az atyafi, akit tátott szájjal kaptak lencsevégre, nem kiabált, hanem éppen ásíthatott, mert már belefáradt az ilyen "tüntetésbe".

    ***

    2004. június

    Fényárban úszó párizsi látkép, előtérben az Eiffel toronnyal... Megérkezett kedvenc utazási magazinom. Gyönyörű, színes borítója európai nyaralások izgalmait kínálja, természetesen, napjainkra szabott óvatossággal és árban. A főcímek magukért beszélnek: "Okosan, Európába!", "Repülj olcsón!", "Kerüld a tömeget!", "Bérelj egy villát!" (ez azoknak szól, akik a házukat már kifizették) és "A részleteket magad intézzed!".
          Soha nem felejtem legelső családi kirándulásunkat. Alig vártuk a hétvégét, amikor mindkettőnknek szabadnapja lesz. Összegyűjtöttünk annyi pénzt, hogy két este is kint ehessünk, és még benzinre is maradjon. Azért vettük azt az otromba nagy kocsit is, hogy az üléseket lehajtva, hármunknak "beágyazhassunk". Függönyt is varrt Gyöngyöm az ablakokra...
          Kora reggel indultunk, magunk se tudtuk hova. Addig megyünk, amíg telik, ott állunk meg, ahol tetszik. De szép is volt...!
          Nyár közeledtén nyaralásra is készülünk. Jobban megy a felnőttnek a munka, a fiatalnak a tanulás, ha időnként egy időre "kikapcsolódunk". Pihenni is kell, és vannak jófajta izgalmak, melyek villámgyorsan a család legtöbbet emlegetett emlékei közé íródnak be. Ilyent kínált egy másik kirándulásunk, amikor a vezetésemmel jól eltévedtünk egy hegymászás során. Mindig éhes gyerekeink szamócát és más bogyókat szakítottak már, én meg kaktuszt nyalogattam a szomjamban (szúrós megjegyzéseiket hallgatva).
          Tulajdonképpen a pakolásnál már kisejlik, hogy fáradtan, le - és kiégve térünk majd haza, vagy pihenten. Az otthoni kényelmeket és életstílust nem bölcs magunkkal cipelni, mert akkor valakinek extra sok dolga lesz az út során. Európába készülve, manapság különösen is jól tesszük, ha itthon hagyjuk az amerikaiakat messziről eláruló szokásokat és viselkedési formát.
    Utazás közben a "kikapcsolódás" mellett rengeteg tanulságra is szert tehetünk. Ezeket összeszedegetni, számon tartani lehetetlen rohanás közben. A túlzsúfolt program a jó kirándulás legelső ellenfele. Mivel sokunknál a családlátogatás is része (gyakran célja) az európai utaknak, tanácsos az otthoniakkal előre megtervezni egy "nagy családi összejövetelt", hogy egyszerre, minél több rokonnal találkozhassunk. Otthon élő szeretteink nálunknál is elfoglaltabbak, viszont szívesen élnek egy ilyen lehetőséggel a találkozásra.
          Élvezettel lapozgatom ezt a szép magazint. A sok kép között találok egynehány ismerőset is. Szépek, mert szép emlékeket idéznek fel, amikor a gyerekekkel ott jártunk, vagy éppen kettesben arra sétálgattunk. Nagyokat beszélgettünk, ámuldoztunk a sok látnivalón, megismerkedtünk új barátokkal, vagy újra találkoztunk régiekkel - és mindeközben: pihentünk.
          Azt olvasom a Bibliában, hogy "ha kicsorbul a vas, és nem köszörülik ki, akkor több erőt kell kifejteni" (Préd 10,10). A jól sikerült kirándulás "élesíti" az embert. A hetedik nap parancsát is adó Isten jól ismer minket; Isten Törvényét sérti és magának árt, aki nem veszi a fáradságot, hogy pihenjen. Kérjük segítségét a tervezéshez, áldását és oltalmát utazásainkra és a pihenésünkre, hogy életünk egésze, de ez a nyarunk is terve szerinti legyen!

    ***

    2004. május

    Novák József testvér kérésére a Valóban rovaton belül közöljük Kovács Géza testvér levelét.
     
    Kedves Novák József, Kedves Evangéliumi Hirnök!
     
          Szeretettel köszöntöm a Testvéreket és az Evangéliumi Hirnök olvasóit!
          Novák József megírta, az Evangéliumi Hirnök pedig közzétette az "Életútam" cimű könyvem éleshangú kritikáját. Olyan sok köszönet és (számomra már szinte terhessé váló) elismerés jutott el hozzám e könyvvel kapcsolatosan, hogy már - talán - időszerű volt egy ilyen - mindjárt több földrészt elérő nyilvánossággal megszólaló - kritika is.
          Sokáig töprengtem, hogy válaszoljak-e a tapintatlanságomat tapintatlanul kifogásoló írásra. Aztán Jézus nagycsütörtökön történt elfogatásának és kihallgatásának a története jutott eszembe, amikor egy szolga arcul ütötte Őt. "Mire Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam miért ütsz engem? (Jn 18:23)
          A Bibliához igyekszem mérni magamat is és az irásaimat is. A Biblia egyik nagy értéke pedig az, hogy valósághűen mutatja be az embereket. Nem hallgatja el, hogy például Mózes egy gyilkosság miatt kényszerült menekülésre, de amikor a föld legszelídebb emberévé formálódott, akkor is kiborult egyszer ott a kősziklánál. Dávid Isten szíve szerint való férfi volt, de mind a bukását, mind az őszinte bűnbánatát elénk tárja a Szentírás.
          Jézus a nyilvános beszédeiben - amelyekre a kihallgatásakor hivatkozott - bizony keményen elítélte a korabeli vallásos vezetőket (Pl. Mt 23:1-36). És ezeket az ítéleteit most - bírói előtt és megkötözve - úgy említi, hogy azok igazak és helyesek voltak. Természetesen ilyen itéletre csak Jézus Krisztusnak van hatásköre (Jn 5:27). - Én nem merészkedtem ilyen ítéletekre. A szívemben sincs ilyen! Csak a megtörtént tények és események egy részét írtam le. Sok vívódás után kaptam arra szabadságot (felülről), hogy a kommunizmus korszakát - a megtörtént események egy részének a bemutatásával - hitelesen tárjam fel. Isten és emberek előtt való felelősséggel úgy látom, hogy az utókornak meg kell ismernie a valóságot.
          Néhány mondatban szólok a vádiratban említett néhány konkrétumról is.
          A Kiss Ferenc orvosprofesszorral történt levélváltásunk távolról sem volt "pengeváltás". Nagy tisztelője voltam, vagyok a professzornak, a lehető legjobb kapcsolatban voltam vele a Kornya Mihály történelmi szerepéről szóló vitánk után is.
          Ami az 50-es években megjelent "Baptista múlt"-ban írt mondatokat illeti, ma is úgy látom, hogy a szocializmus és a kommunizmus Isten eszköze volt sok társadalmi igazságtalanság megítélésére és a hitükhöz ragaszkodó emberek hitének és hűségének a megtisztulására. Ezt szolgálta a 60-as, 70-es és 80-as évek kommunista pátjának és egyházpolitikájának az ún. "szövetségi politikája" is. Démoni ravaszsággal kiszűrték, aztán rákényszeritették azokat, akik az egyházak vezetésében készek voltak velük együttműködni (a hitélet rombolásában). Természetesen azokat is kiszűrték, akik erre nem voltak hajlandók és "elintézték", vagy legalábbis háttérbe szorították őket. Ez is megtisztulás volt!
          Senkit sem akartam sem megbántani, sem kárhoztatni. Már csak azért sem, mert én a könnyebben elviselhető oldalon voltam. Ha vétkeztem, tudom, hogy Isten Jézus vére alá helyezte az életemet és elfogadja azt a szándékomat, hogy én csak épiteni akarok. Abban is bizonyos vagyok, hogy Istennek ez a kegyelme minden Benne hívő számára gazdagon készen van.
           Budapest, 2004 április 3. Kovács Géza

    ***

    2004. április

    "Senki sem tudta megkülönböztetni az örömujjongás hangját a sírás hangjától" (Ezsd 3,13). A sírók, ezek a múlt emlékeinek terhével munkához látó idősek is örültek a friss kezdetnek, hiszen a romok helyén egy új Templom alapkövét tették most le. A hangosabb örömujjongás azonban elnyomta a sírásukat. A történet így folytatódik: "Amikor Júda és Benjámin ellenségei meghallották, hogy a fogságból hazatértek templomot építenek Izráel Istenének, az Úrnak, elmentekYhogy meghiúsítsák szándékukat".

    Megkockáztatom, ki-ki döntse el, ha szabad így érteni ezt a történetet: az építők sírása és örömujjongása lett a "jel", ami újabb támadásra indította az ellenséget.

    Mi, magyar baptista hívők is az Úr házá(n)/(ban) szorgoskodunk. Örömmel szolgálunk; fiatalos örömmel és az idősek örömével. Vannak közöttünk, akik az elmúlt évtizedek próbáit és áldásait szívükben hordozva munkálkodnak, beszélnek, énekelnek. Fiataljaink másféle hozzáállása, beszédmódjuk, új énekeik - egyesek (Ezsdrás szavával, a "senkik") szerint elnyomja a hangjukat. Pedig a síró, mindig hallja önmagát és érzékeli mások fájdalmait is. A frissen munkába álló sem vak, vagy süket; a közös tennivaló figyelmes tapintatosságra nevel mindenkit. Az építés lenne a fontos, hogy együtt szolgáljunk, és nem az, hogy melyik csoport hangja, érzésvilága, vagy látásmódja érvényesül.

    Lélek-romboló vita dúl baptista közösségünkben a dicsőítés módjáról. Kinek fűződik érdeke ahhoz, hogy szembeállítsa egymással az ifjak és az idősebbek táborát egy ilyen mondvacsinált probléma mentén? Konferenciákról, találkozókról, evangélizációs alkalmakról hallunk szinte minden héten. Az elmúlt napokban Magyarországon járva, saját szememmel láttam a testvériség szorgos munkáját koronázó áldásokat: bemerítkezési istentiszteleten, sorban épülő, egyre szebb imaházakban, hitbeli meggyőződésünket tükröző kiadványokban, a kiváló és így a testvériség által örömmel használt új gyülekezeti énekeskönyvben, a BTA-n nem csak lelkipásztori szolgálatra készülő hallgatók nagy számában, stb. Most, hogy az Úr kegyelméből így folyik a munka, valóban az a lenne a legnagyobb probléma, hogy kinek a hangja érvényesül?

    Így tűnikY A világhálón röpködő üzenetek, vélekedések és viszont válaszok ezt tükrözik. Vajon, kiknek fűződik érdeke mindehhez? Ugye, nem az építőknek?

    ***

    2004. március

    Az Oscar-díjas színész, Mel Gibson filmje Jézus szenvedéstörténetét mutatja be egy olyan generációnak, amely minden előzőnél inkább, vizuális hatásokra reagálva tanul(hat), ért(het) és értelmez. "A Krisztus passióját" hamvazószerdán kezdik vetíteni. (A nehézkes angol címet - "The Passion of the Christ" - az tette szükségessé, hogy a "Passion" szó címbeli használata jogvédett.) Közel 20 ezren megnézhették már, hívők és hitetlenek, zsidók és keresztyének, gyakori mozilátogatók és / vagy templomba járók.
          Az ősbemutatót megelőző érdeklődés, viták és előrejelzések nagy sikert jósolnak. Sikeres is lesz, legalábbis az evangéliumi hitű keresztyének között. Dr. Billy Graham mondta, hogy ezután, amikor csak prédikál, a vászonra vetített képekre fog emlékezni. Mások is "áldásukat adták" a 30 millió dolláros produkcióra. A Golgota gyülekezetek egyik vezető lelkipásztora (Greg Laurie) máris századunk leghatásosabb evangélizációs eszközének tartja.
          Hosszú sort kerülni, négy nappal a nyitó előtt, elmentem hát én is, hogy jegyet vásároljak. Húszat kértem, és a jegyárus olyan természetességgel kérte a hitelkártyámat, mintha régi barátok lennénk. Ki is derült hamar, hogy így fogynak a helyek; gyülekezetek vásárolnak, sokat, egyszerre, és ő "ilyent még nem látott".
          Jó is ez így, ha minél többen elmegyünk és megnézzük ezt a legmodernebb passió-játékot. Elégszer sopánkodtunk meg tiltakoztunk már a filmgyárak lélekszennyező termékei miatt; most beszéljen a pénzünk! Nyúljunk tömegével korunk virtuális élménye után, most nem mocskot kínál a vászon! Hollywoodnak ezt a csodásan beharangozott alkotását a béreaiak nemesebb lelkűségével fogadva, talán egyedülálló lehetőség adatott a hívő tömegeknek ez új század kezdetén a kultúra alakítására. Mivel a pénzünknek nincs szaga, ahol kell, jól értik, amit mondunk...
          A Téma úgy követeli viszont, hogy a cél nem lehet egy újabb élmény. A filmtechnika vívmányai, a trükkös kameraállások, az animáció olyan élményt nyújtanak mindenkinek, amilyenben a parancsokat osztogató századosnak sem lehetett része, ott, akkor. Közelebbről látni a test vonaglását, belelátni a seb nyílásába - ilyent még a tanítványok sem láttak, ha a bátorságuk, vagy a katonai kordon meg is engedték volna. Modern világunkban élményből nincs hiány, és tán nem is kellene már több. Csend szükséges, hogy az akár vászon-közelben átéltek jelentősége a szívünkig leérjen. Mindegy, hogy halljuk, olvassuk, vagy éppen látjuk, csak befogadnánk - az Igét! Vagyis, a leghitelesebb fordítás, az aranyszájú prédikátor és a legművészibb alkotás, ezek a legjobb lehetőségét kínálják arra, hogy a legfontosabbat megtegyük: megnyíljunk az Igének. Ez viszont már a mi dolgunk.
          Akik a mi oldalunkról támadják ezt a filmet, Gibson katolikus hitére, meg apja bigottságára hivatkoznak leginkább. Én a már említettek mellett, azért szeretném megnézni, mert egy olyan művész alkotása, aki a pénzével vehetett volna bármi mást, de úgy döntött, hogy ebben az eget rázó eposzban megkeresi és vállalja önmagát, hogy megvallhassa a Krisztusát. Mel Gibson, a katona üti az első szöget Jézus tenyerébe. Ezt látni akarom, mert ehhez már nekem is van közöm...

    ****

    2004. február

    Ismeri-e Isten szabad akaratú teremtményeinek jövőbeli tetteit? Ez a kérdés áll az evangéliumi hitű közösségek vezető teológusai között dúló vita középpontjában. A torontói McMaster Egyetem teológia professzora, Clark Pinnock, 2001-ben kiadott könyvében ("Most Moved Mover: A Theology of God=s Openness") egy a bibliai hitű közösségekben ismeretlen isten-képet fest meg; egy mozaik képet állít össze, a Szentírásból elmélete alátámasztására kiragadott idézetek ügyes összeválogatásával. "Nyílt teológiának" nevezik a következtetéseit ("Open theology"), bár én kívánnám, hogy a mi nyelvünkben a "üres" jelző kíséretében foglalná el megérdemelt helyét ez az újraélesztett hazug elmélet.

    Az igazsághoz tartozik ugyanis, hogy Pinnock és Sanders ("The God Who Risks: A Theology of Providence") professzorok következtetései egyáltalán nem új keletűek (pl. a manicheusok és a szemipelágiánusok hasonló vizeken eveztek) - csupán köreinkben idegenek. Ez a Biblia-idegen istenkép a teremtményeitől függő viszonyba ereszkedő "istenről" eleddig főleg ott és akkor ütötte fel a fejét, ahol a Mindenható hiányának, vagy éppen feleslegességének az érzete teret adott neki - de bibliás nép között soha. Gyakran elhajtok a claremonti teológia épülete előtt, ahol a múlt század közepén, egy sikerektől szédelgő és az atomháborútól rettegő nép nevében / helyett gondolkozó A.N. Whitehead hasonlókon okoskodva szerzett nevet magának, és máig tartó kárt az egyházának.

    Pinnockék "üres" teológiája azon az alapállításukon nyugszik, hogy Isten mindenhatósága és az ember szabad akarata kölcsönösen kizárják egymást. Mintha egy zárt helyiségben lihegnénk, egymástól lopva a levegőt. Csakis az ember szabadon hozott döntései nyomán nyílik meg Isten előtt is a jövő - állítják. Sejt dolgokat, a lehetőségeket látja, pontos következtetésekre juthat az eshetőségeket mérlegelve (az un. "fél-jövő szabad tettek" ismeretében), de jövő-tudásának a kulcsa nálunk van. Szabályosan megbánja, szó szerint megváltoztatja a terveit, ha az ember döntései arra sarkallják (lásd: a niniveiek megtérése). Nem tudja, nem tudhatja a jövőt. A próféciák a pillanat szülöttjei, Isten tenni akarásának, töprengéseinek, próbálkozásainak velünk is megosztott példái. A "látók" prédikációinak súlyt adó megnyilatkozásai egy velünk egy ladikban evickélő "istennek". Nem is folytatomY

    Hogyan kaphat életteret ez a hamis tan most az evangéliumi hívők körében? Természetesen, erre a kérdésre hiába keresnénk választ e tudós atyafiak írásaiban. Nézzünk hát magunkba, hallgassuk csak vissza - például - az imádságainkat! Mennyi azokban az imádat, és mennyi az erőlködés, hogy tettre bírjuk az "urat". A betegnek gyógyulást, a bajainkra megoldást, próbálkozásainkra sikert követelünk... még a részleteket is felvázolva gyakran. Ki irányít, kit? Kinek a tervét helyezzük előbbre, miénket, vagy az Övét? Úgy vélem, hogy a karizmatikus mozgalom "name it, then, claim it!" jelszava summásan leírja eme emberszabású evangéliumot, mely alatt hazugul nagyra dagad a "hit embere", és szolgálatára rendeltetik még az "isten" is. Ilyen üdvösség kiszolgálására kell megszületnie aztán az üres teológia emberszabású, jövőjét is velünk kereső "istenének."

    Pedig az Úr megmondta: "Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincs más, Isten vagyok, nincs hozzám hasonló! Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik" (És 46,9-10). De hát így valóban Ő lenne az Úr! Kinek tetszik ez manapság?

    ******

    2004. január

    Egy könyvet kritizálni mindig könnyebb, mint megírni. Különösen is így van ez, amikor egy a magyar baptisták közösségében még új műfajról van szó. Önéletrajzot nemigen írtak eleink. Talán a kegyességük, talán a helyzetük nem engedte. Tudomásom szerint, Kovács Géza könyve (Életutam) a második ilyen próbálkozás. Ezt a Menedék Alapítvány kiadásában (2002) megjelent könyvet én elolvastam. Döbbenettel olvastam. Azért írom ezt le, mert a  "négy társadalmi rendszert" átívelő életpálya egy-egy pontján érintette az én életemet, az én élményeimet is.

    Kisfiú voltam, emlékszem, a vasasi énekkarban még szopránt énekeltem, amikor Géza bácsit először láttam és hallottam. Józsué elhívásáról prédikált. Többen is elkísérték Budafokról. Nem gondoltam volna, hogy a könyvében ecsetelt kálváriák vannak a lelkesen prédikáló, mifelénk nagyon tisztelt lelkipásztor mögött. Az írásában felsorolt gonoszságok a mi látókörünkön kívül estek volna? Vagy, Isten gyógyító kegyelme olyan csodát művelt a szolgáján, hogy a sérelmek, csalódások és bántalmak nyomát sem látták azok, akik Igére vártak? Akik között én felnőttem a mi kis gyülekezetünkben (közöttünk is volt egy Ferenc Jóska katonája!) ezek a rendszerek-hozta feszültségek ott csengtek le, ahol minden betegségre van orvosság. Kívánom hát, hogy közösségünk történetét inkább adná tovább az ezernyi hívő, akik gyógyult fájdalmaikkal tanúskodnak a kegyelemről, mint a történész  "tárgyilagosságát"  ígérő lelkipásztor.
     
    Másodjára olvasva a könyvet, listát készítettem arról is, hogy mennyire félre ismertem az embereket. Ha valakit a tudásáért is tisztelnék, arról meg kellett tudnom, hogy legalább egy lényegbevágó kérdésben melléfogott; így, a szerző dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorral történt  "testvéri pengeváltását" tekintsük közös győzelmünknek, hiszen mostmár miénk a Kornya-örökség. Tessék megtudni, hogy közösségünk vezetői, akik között áldott emlékű tanártestvérek és máig is példásan szolgáló lelkipásztorok neveit is leírja ("Lesznek olyanok, akiknek kellemetlen lesz olvasni, mert nem hallgatja el a valóságot csupán tapintatból" - olvassuk az Előszóban és a borítón; milyen kár, hogy a valóság elmondása és a tapintatlanság így összeragadtak!), tessék megtudni, tisztelt utókor, hogy ezek az egyszer-másszor testvérek és kollégák (szolgatársak) az Egyházügyi Hivatal bábújai voltak. Ha valakit netán példásan becsületesnek ismertem volna (már megint rosszul ítéltem), azt egy ez áldozatának írt személyes levelét publikálva rántja a sárba, amiben előző beszélgetésük terhelő részét sem mulasztja idézni. Mi, olvasók, akik - szerencsénkre nem voltunk ott - valóban nem tudjuk az igazságot. A valóság-tudat szubjektivitását azonban a legtöbbünk tapintatosságával is tiszteli - nem úgy e könyv... Persze, erre figyelmeztetett...
     
    A könyvespolcomon őrizgetek egy elsárgult füzetecskét. A címe:  "Baptista múlt. Az előbaptisták, az anabaptisták és a jelenkori magyar baptisták történelmének rövid vázlata." 10. oldaláról idézem:  "A forradalmi változások sora szocialista átalakulást eredményezett hazánkban. Szemeinkkel láttuk megoldani a társadalmi igazságtalanságokat. Egészében véve jótékony hatású tisztulást hozott közösségünkben az utóbbi évtized átalakulása. Ez a tisztulás és a második világháború nagy vérvesztesége létszámban a húszas években elért 14.000-es tömeget alig tarthatta meg".
     
    Töredező lapjait ennek a más korban írt történelemnek ezután úgy védem, hogy szerzője új könyvébe helyezem, amiből - hogy, hogynem - ez éppen kimaradt.

     *********************

    2003-as Valóban? 

    Valóban? 2002. áprilistól decemberig

    az Evangéliumi Hírnökhöz