A tavasszal Magyarországon járva, hosszasan elbeszélgettem egy kedves barátom fiával. Jól informált, nyílt gondolkozású, hívõ fiatalember. Kapva kaptam az alkalmon, hogy tanuljak tõle, és a figyelmessége nagyon jól esett nekem. Rá is jöttünk hamar, hogy bizony másként látjuk a világ állását. Ígéretemet, hogy ezekrõl majd még írok neki, eddig nem tartottam be. Mulasztásomat pótolnám Attila felé ezzel a "nyílt levéllel" , és szeretném, ha az olvasóknak is segíthetnék az elmúlt hónapok eseményeit másképpen is látni, mint az a médiák  "varázsában" ránk szakadt.

 

      "Igazad van, szörnyû dolog a háború. Civilizációnk minden értéke és eredménye haszontalannak tûnik, amikor halált osztó fegyvereinké a szó. A harc színtere nem csak a csatatér, de a tágabb közvélemény is. Fegyverül szolgál a beszéd, a világgá röpített kép és a trükkösen megfogalmazott hír. A csata tervét nem csak terepasztal fölé görnyedõ tábornokok szövik, de egyetemi katedrákon ágaskodó ideológusok is. A hajdani futárt is kilõttük; a nappalinkban, a kocsinkban, a számítógép monitorján kajabál valamelyik fél kikiáltója, kinek-kinek kedve szerint. Szörnyû dolog a háború.

      A hívõ ember kelepcében érzi magát, még ha a véleményét nem kérdezik is, még ha a nagy dörgedelemtõl sikerül is félre vonulnia. A passzivitása valahol, valahogyan a másik félnek kedvez. Mit ér a békeszeretete ebben a tengernyi gyûlöletben? Úgy érzi, a hitét kompromittálja, ha hangot ad a félelmeinek, vagy a reménységeinek. Közhely, mert igaz: a háborúban áldozatul esik gyakran az igazság isY Szörnyû dolog a háború.

      Süllyedhetünk azonban még mélyebbre is. Elõdeink közelébe se mentek ennek a veszélynek, mi eszeveszetten rohanunk feléje. Az õ korukat "sötétnek" bélyegezzük, pedig a nyomukban lett miénk napjaink minden vívmánya. Ha az "ellenség" sikert arat ezzel a taktikájával, mi rekordidõ alatt veszítünk el mindent - egy puskadörrenés nélkül. Sõt, éppen ez a titka ennek a háborúnál is szörnyûbb eshetõségnek: csendben öl.

      Mielõtt leírnám, hogy mire gondolok, hadd osszak meg veled egy olyan hírt, ami a napi híradásokból kimarad. Remélhetjük-e, hogy az amerikai imperializmus terjeszkedésétõl rémüldözõk elgondolkoznak majd ezen? A II. Világháború óta - a kanadai Project Ploughshares és a stockholmi International Peace Research Institute egymástól független riportja szerint - az elmúlt évben volt a legkevesebb háborús konfliktus világszerte, és ezt tükrözte az áldozatok száma is.

      Barátom, a háborúnál is irtózatosabb következményekkel járnak a léhák kompromisszumai. Amikor a vallástalanok is, vallásos buzgósággal hirdetik új dogmájukat arról, hogy mindenkinek igaza van. Persze, ez csak szöveg - azt várhatod, hogy neked is igazat adjanak. Gyilkos szándék súgja, és egyre többen hiszik, hogy másságainkból közös nevezõre juttat mindnyájunkat a dialógus, és hogy a régi igazságoknál ígéretesebbek mindig az újak. Minden relatív. Lustaság, önféltés, elvtelenség portékáival terítik a médiákat és a tankönyveket, errõl szól a zene, és ilyeneket ugat a menõ politikus. Minden relatív... Rab, aki adja, rab, aki kapja.

      Van úgy, hogy a harc elkerülhetetlen. Már egy hete szünet nélkül ontják a hírügynökségek az iraki Fallúdzsa utcáin dúló csata képeit. Szabad-e azt gondolni, hogy legalább az egyik fél olyan harcot vív, ami fontos, bár félelmetes? Én válaszoltam magamnak erre a kérdésre. Ezért szeretném, hogy hamar gyõzzenek, aztán jöjjenek haza a családjukhoz azok a bátor amerikai katonák, és segítsenek itthon is... mert a harcban gyõzni kell."

Lelkipásztor testvéreim nevében is köszönöm szövetségünk vezetőinek az irántunk tanúsított figyelmességet. A költségvetés immár második esztendeje fedezetet biztosít a lelkipásztoroknak u.n. "csendes-napok" szervezésére, amire végre sikerült is sort kerítenünk. A testvériség támogatásával, családostól vettünk részt a kolorádói ifjúsági táborozáson. A kirándulások és szolgálataink közötti szünetekben kerestük a "csendet" , pontosabban, most: egymást. Dr. Pintér Zoltán és Vadász János testvérek kivételével az aktív lelkipásztorok mind ott voltak.

Kérdezheti valaki, miféle új dolog ez már megint? Örülök, hogy megkérdezte, hadd válaszoljak gyorsan. Ebben az irdatlanul nagy országban olyan távolra kerülhetnek egymástól még az egyébként jó testvérek is, hogy amikor együtt kellene dolgozniuk, kerékkötőt látnak egymásban. Közös érdekünk, szép szolgálatunk megköveteli tőlünk, hogy a szavak mögött ne keressünk rejtett értelmet, szabadon vállaljuk kisebb körben és nyilvánosan is sajátosságainkat, és tanuljunk egymástól.

Megelőzve a következő kérdést mondom, hogy minderre nem most jöttünk rá, és más praktikus útja-módja is van biztosan a közösség építésnek, de én nagyon örültem ennek a hétnek. A beszélgetésekből kiderült például, hogy gyülekezeteink magukon hordozzák az emigráns közösség jegyeit, de mindegyik egészségesen keresi a helyét és a szolgálat lehetőségeit az adott környezetben is. Az otthonról hozott pozitívumok még mindig segítenek a lelkiekben való erősödésben. Az itt ellesett példái a baptista gyülekezeti életnek viszont jobb útat mutatnak, mint a hazaiak lélekölő küszködése régi, vagy újnak ígérkező identitásokért. Kevesen vagyunk, de missziós lelkületű testvériséggel szolgálunk, és hatalmas Istenünk van; ki tudja, ha nem éppen a magyar baptizmus "végvárának" lenni lett-e küldetésünk? Szolgatársaim lelkisége és hivatástudata - Isten kezében - erre szép reményt ad.

Imádkoztunk, beszélgettünk, vitáztunk. Sírtunk és nevettünk. Bátorítgattuk egymást igével, tanáccsal, magyarosan nógatva és figyelmes szeretettel. A hét során ránk váró szolgálatok között kerestük a találkozás alkalmait, és adódott is elég utazás közben, étkezésnél, a kávézóban, és este a hatalmas terméskövekből épített kandalló előtt. A jól szervezett programok (elismerést érdemelnek az Ifjúsági Szövetség vezetői!) magukban is kínálták a lehetőséget egymás jobb megismerésére. A röplabdapályán remekelő Kulcsár és Herjeczki testvéreket, a vadvizi evezésben bőrig ázott Lukács testvért vagy a terepjárón hősiesen didergő Dan testvért új oldalukról ismertem meg; és remélem, nem felejtik, ki vitte táncba őket...

Hálás vagyok Istennek azért, hogy a szolgatársaim testvéreim is. Köszönöm nekik, hogy lelkesen és szívósan dolgoznak. Örülök annak, hogy nyoma sincsen közöttünk irigykedésnek, könyökölésnek. Alig várom, hogy újra lássam őket!

(Zárójelbe foglalom az üzenetet mindebből azoknak a szolgatársaimnak, akik fizikailag ugyan közelebb, de egymástól egyre távolabb találják magukat. Imádkozunk értetek, hogy amit közöttetek szolgálva, tőletek tanulva mi elhoztunk az idegenbe, az a lelkület és szeretet, az a kollegalitás újra fellángoljon. Míg emlékszünk az ízeire, míg köztünk vannak, akiktől eltanultuk, míg hitelünket nem veszítjük testvéreink és a világ előtt, újból egymásra kell találnotok. Együtt szolgáló testvérek vagytok; kik, ha nem azok?. Akik nem keresnek titeket, és akiket ti nem kerestek meg, azok akár új irányokba, akár visszafelé akarjanak útat törni B maguknak -, csak távolabbra jutnak tőlünk. Vigyázzatok egymásra!)

Olvasom, hogy 1932-ben, az írországi választások legemlékezetesebb plakátja ezt hirdette: „Nem felejtjük 1167-et!” 1170-ben az történt ugyanis, (három évnyi pontatlanságot igazán megbocsáthatunk a kampányidőben keményen dolgozó politikusoknak), hogy a Strongbow vezette angol csapatok - az egyik fél javára – feldöntötték az ír egyensúlyt. Olyasmit jelentett ez akkor, a két világháború között, hogy inkább mi öljük egymást, minthogy mások is beleszóljanak. Lehet így is emlékezni, de akkor minek?

 

„2001. szeptember 11” fontosabb, világszerte ismert dátum lett. Mást jelent itt, mást Európában, és megint mást az arab világban. Bár frissen élnek még emlékezetünkben a terror szörnyű képei, és ki tudná felsorolni mi minden változott meg azóta, sehol másutt nem kísért a történelmi amnézia úgy, mint éppen itt, az Egyesült Államokban.

 

Javunkra lesz, ha nem felejtjük, hogy

Mielőtt „evangéliumi hírekre” éhes olvasóim tovább lapoznának, kérem, maradjanak egy szóra! Az evangélium ügyét is érinti, amit ezen a szomorú évfordulón végig kellene gondolnunk - az ellenségről és magunkról.

 

Az „ellenségről” (sok tépelődés után döntöttem úgy, hogy ezzel a nagyon fontos, de divatból száműzött szóval idemerészkedem). Ez az egyszerűség lepedőjébe burkolódzó „ellenség” kész mindent elpusztítani, amit keresztyén elődeink az évszázadok során felépítettek. Vallásuk táplálja a dühüket, korunk az iramot. A Biblia tanítását tükröző civilizáció értékei, melyekhez úgy hozzászoktunk, hogy már észre sem vesszük, ezek – ilyen hálátlanul védetlen állapotban is - egy világnézet életrevalóságát hirdetik, míg a maguké nyomorúságra determinálja a tömegeket. A pusztítás az iszlám vallás létjogosultságáért folyik. Ha látványosan nem tarolják le ezeket a bizonyítékokat, a következő generációt aligha lesznek képesek a madras -ok (vallásos neveldék) kőpadlóira hajtani.

 

„Magunkról”. Az alkalom is sietteti őket. Az utóbbi évtizedeket a nyugat mámoros állapotban élte át. Jó dolgunkban, a szabadság győzelmeit ünnepelve, újfajta világrendről álmodozva, szabadra eresztett fantáziával kezdtünk jövőt „kovácsolni”- a semmiből. Az alapokról ugyanis mindeközben megfeledkeztünk. Van-e erre intőbb példa, mint határokat nem ismerő vitánk az egyneműek házasságáról? Míg mi egymással feleselő politikusaink egy részének drukkolunk, hogy milyen jogi státuszt kapjon ez a terméketlen, kizárólag önös érdekeket szolgáló kapcsolat, addig undorral mutogatnak ránk keletről, mert ott tudják és tanítják, hogy ez „bűn”. A szabados világ vitái terrort szülnek.

 

Ha „2001. szeptember 11” emléke csupán a védelmi rendszerek újraélesítését eredményezi, nagyobb tragédiák következhetnek. Nem ismert az a technika és nem születhet olyan intézkedés, ami védetté tenné azt, amit nem értékelünk. Keresztyénnek lenni azt is jelenti, hogy hálásan élünk Isten ajándékaival. Azokat észrevenni a társadalom életén, és azokra vigyázni, mindnyájunk küldetése. A baptista hívőké is. Hacsak magunk ellenségei nem vagyunk.

Elmentem én is tüntetni. Kellõen felajzva, szentül felháborodva és jó reggeli utáni tettrekészséggel ültem kocsiba, hogy a helyszínre hajtsak, ahol majd bemenetelek a történelembe. A Los Angeles megyei tanács székháza elõtti utcán már gyûlt a tömeg. Azonnal láttam, hogy túlöltöztem. Mivel sok figyelmet vontam volna magamra, mint az egyetlen öltönyös plakátlengetõ, úgy döntöttem, hogy inkább beülök a tanácsterembe, és ott, "tûzközelben" folytatom a tüntetést.

Addig elárulom, az történt, hogy az ACLU pert helyezett kilátásba, ha a megye címerérõl nem vesszük le a keresztet. Na, ne gondoljon senki egy olyan nagy, kiálló keresztre, mint amilyen a magyar koronán még van! A miénk egy ici-pici, ártatlan kis keresztecske a görög istenasszony, Pomona könyökmagasságában, a filmipart jelképezõ csillagokkal egy sorban, éppen Pearlette, a díjnyertes tehén fölött. Van azon a címeren még hal és olajtornyok, hajó és mérnöki eszközök (hasonlók a szabadkõmûvesség szimbólumaihoz), de ennek a jogainkat féltõ szervezetnek a kereszt szúrja rettenetesen a szemét. A megye lakosságának sokszínûségét jelképezõ címeren és egy országban, ahol az államhatalom és a vallás szétválasztására nem lehet eléggé ügyelni, ez a kereszt a nem keresztyének jogainak a lekicsinylését hirdeti - valahogy így, ennyi és nem több értelemmel érvelnek e díszes társaság ügyvédei. Az öt tanácstagból három - ahogyan ezt manapság mondják - a probléma "progresszív" feloldására szavazott: a keresztnek le kell kerülnie a címerrõl.

Ezen háborodtam úgy fel. Szóval, ülünk, mint a jógyerekek a díszes teremben, és közben fényképezkedik az öt fõ-bürokrata. Még akkor is csendben vagyunk, amikor az oldalajtón bevezetik Dr. Jack Hayford testvért, a "Nagy Király" c. ének szerzõjét, a Church of the Way gyülekezet alapító lelkipásztorát. Összenézünk tüntetõ szomszédommal; látom a szemében a reménysugarat: ha ez így megy tovább, itt csak gyõzni lehet. Lassan megtelik a terem, egyre több hírességet ismerek fel tüntetõ társaim között. Rettenetesen jó érzés így harcolni az igazságért.

Közben belefáradtak a fényképezkedésbe a színpadon (engem arra emlékeztetett megyénk választott vezetõinek a "munkahelye"), és megnyitották a gyûlést, amin a demokrácia szabályai szerint hangot adhatunk a nemtetszésünknek. Pontosabban, az elnöklõ tanácstag (éppen a két normális közül az egyik) tájékoztatott minket, tüntetõket, hogy továbbra is csendben kell maradnunk, mert õk itt fontos munkát végeznek. A felszólalók három percet kapnak majd, hogy mikrofonba, tévébe mondják, amit akarnak.

Az elsõ egy közismert, zsidó vallású rádió-személyiség volt. Elmondta, hogy õt nem zavarja a kereszt. Aggódik viszont a tanácstagok, köztük egy hittársa bölcstelensége miatt. Nem jó ez, hogy még a történelmünk megtagadására is készek vagyunk, csak hogy meg ne bántsuk másvallású szomszédainkat. Tisztelettel kérte a vezetõket, hogy ne költsenek milliókat új címerre. Igaz, hogy másféle tüntetésre készültem, de ez lett belõle, meg aztán olyan színházi volt ez az egész, hogy az elsõk között kezdtem el tapsolni. Erre megint megintettek bennünket. Ezután ne tapsoljanak - mondta az elnök -, mert azzal az idõnket lopják! Ha tetszik, amit a felszólaló mond, akkor emeljék a levegõbe a kezüket! Hát én úgy éreztem magam, mintha egy Benny Hinn találkozón lettem volna. A végén már le sem engedtem a karomat. Dr. Hayford után kevésbé ismert lelkipásztorok is felszólaltak. Volt, aki megtérésre hívta a tanácstagokat, és olyan is szóhoz jutott, aki a pokolba küldte õket. Én csak kitartóan helyeseltem, úgy ahogy lehetett.

Így telt el vagy öt óra. Amikor ott tartottunk már, hogy a tehén sem odavaló, ha következetesek akarunk maradni a progresszív elvekhez, mert azt meg a hinduk istenítik, úgy éreztem, hogy elég a tüntetésbõl. A sok helyesléstõl kába sokaság (tessék megpróbálni annyit jelentkezni!) egyébként is oszladozni kezdett. A tanácstagok mintha solitaire-t játszottak volna a komputereken. Tüntetõleg elköszöntem fáradt szomszédaimtól, és hazahajtottam.

Azóta jól megnézem az imaházunk tetején ágaskodó nagy, fehér keresztet. Ki tudja, mikor veszi észre valaki! És mit teszek majd akkor, miután már tudom, hogy mennyit ér a tüntetés?

Másnap cikk jelent meg a Los Angeles Times-ban a tanácsházán történtekrõl. Még fényképet is közöltek rólunk, ilyen megjegyzéssel: bigott, vallásos fanatikusok, az inkvizíció félelmeit keltõ magatartással ostromolták meg a tanácsülést. Honnan is tudná az olvasó, hogy engedelmesen, mint a birkák, csak jelentkeztünk. Aki nem volt ott, csak a képet látva nem tudhatja, hogy a felemelt kezû emberek nem fenyegetõdztek, és az atyafi, akit tátott szájjal kaptak lencsevégre, nem kiabált, hanem éppen ásíthatott, mert már belefáradt az ilyen "tüntetésbe".

Megkockáztatom, ki-ki döntse el, ha szabad így érteni ezt a történetet: az építõk sírása és örömujjongása lett a "jel", ami újabb támadásra indította az ellenséget.

Mi, magyar baptista hívõk is az Úr házá(n)/(ban) szorgoskodunk. Örömmel szolgálunk; fiatalos örömmel és az idõsek örömével. Vannak közöttünk, akik az elmúlt évtizedek próbáit és áldásait szívükben hordozva munkálkodnak, beszélnek, énekelnek. Fiataljaink másféle hozzáállása, beszédmódjuk, új énekeik - egyesek (Ezsdrás szavával, a "senkik") szerint elnyomja a hangjukat. Pedig a síró, mindig hallja önmagát és érzékeli mások fájdalmait is. A frissen munkába álló sem vak, vagy süket; a közös tennivaló figyelmes tapintatosságra nevel mindenkit. Az építés lenne a fontos, hogy együtt szolgáljunk, és nem az, hogy melyik csoport hangja, érzésvilága, vagy látásmódja érvényesül.

Lélek-romboló vita dúl baptista közösségünkben a dicsõítés módjáról. Kinek fûzõdik érdeke ahhoz, hogy szembeállítsa egymással az ifjak és az idõsebbek táborát egy ilyen mondvacsinált probléma mentén? Konferenciákról, találkozókról, evangélizációs alkalmakról hallunk szinte minden héten. Az elmúlt napokban Magyarországon járva, saját szememmel láttam a testvériség szorgos munkáját koronázó áldásokat: bemerítkezési istentiszteleten, sorban épülõ, egyre szebb imaházakban, hitbeli meggyõzõdésünket tükrözõ kiadványokban, a kiváló és így a testvériség által örömmel használt új gyülekezeti énekeskönyvben, a BTA-n nem csak lelkipásztori szolgálatra készülõ hallgatók nagy számában, stb. Most, hogy az Úr kegyelmébõl így folyik a munka, valóban az a lenne a legnagyobb probléma, hogy kinek a hangja érvényesül?

Kisfiú voltam, emlékszem, a vasasi énekkarban még szopránt énekeltem, amikor Géza bácsit elõször láttam és hallottam. Józsué elhívásáról prédikált. Többen is elkísérték Budafokról. Nem gondoltam volna, hogy a könyvében ecsetelt kálváriák vannak a lelkesen prédikáló, mifelénk nagyon tisztelt lelkipásztor mögött. Az írásában felsorolt gonoszságok a mi látókörünkön kívül estek volna? Vagy, Isten gyógyító kegyelme olyan csodát mûvelt a szolgáján, hogy a sérelmek, csalódások és bántalmak nyomát sem látták azok, akik Igére vártak? Akik között én felnõttem a mi kis gyülekezetünkben (közöttünk is volt egy Ferenc Jóska katonája!) ezek a rendszerek-hozta feszültségek ott csengtek le, ahol minden betegségre van orvosság. Kívánom hát, hogy közösségünk történetét inkább adná tovább az ezernyi hívõ, akik gyógyult fájdalmaikkal tanúskodnak a kegyelemrõl, mint a történész  "tárgyilagosságát"  ígérõ lelkipásztor.

 

Másodjára olvasva a könyvet, listát készítettem arról is, hogy mennyire félre ismertem az embereket. Ha valakit a tudásáért is tisztelnék, arról meg kellett tudnom, hogy legalább egy lényegbevágó kérdésben melléfogott; így, a szerzõ dr. Kiss Ferenc orvosprofesszorral történt  "testvéri pengeváltását" tekintsük közös gyõzelmünknek, hiszen mostmár miénk a Kornya-örökség. Tessék megtudni, hogy közösségünk vezetõi, akik között áldott emlékû tanártestvérek és máig is példásan szolgáló lelkipásztorok neveit is leírja ("Lesznek olyanok, akiknek kellemetlen lesz olvasni, mert nem hallgatja el a valóságot csupán tapintatból" - olvassuk az Elõszóban és a borítón; milyen kár, hogy a valóság elmondása és a tapintatlanság így összeragadtak!), tessék megtudni, tisztelt utókor, hogy ezek az egyszer-másszor testvérek és kollégák (szolgatársak) az Egyházügyi Hivatal bábújai voltak. Ha valakit netán példásan becsületesnek ismertem volna (már megint rosszul ítéltem), azt egy ez áldozatának írt személyes levelét publikálva rántja a sárba, amiben elõzõ beszélgetésük terhelõ részét sem mulasztja idézni. Mi, olvasók, akik - szerencsénkre nem voltunk ott - valóban nem tudjuk az igazságot. A valóság-tudat szubjektivitását azonban a legtöbbünk tapintatosságával is tiszteli - nem úgy e könyv... Persze, erre figyelmeztetett...

 

A könyvespolcomon õrizgetek egy elsárgult füzetecskét. A címe:  "Baptista múlt. Az elõbaptisták, az anabaptisták és a jelenkori magyar baptisták történelmének rövid vázlata." 10. oldaláról idézem:  "A forradalmi változások sora szocialista átalakulást eredményezett hazánkban. Szemeinkkel láttuk megoldani a társadalmi igazságtalanságokat. Egészében véve jótékony hatású tisztulást hozott közösségünkben az utóbbi évtized átalakulása. Ez a tisztulás és a második világháború nagy vérvesztesége létszámban a húszas években elért 14.000-es tömeget alig tarthatta meg".

 

Töredezõ lapjait ennek a más korban írt történelemnek ezután úgy védem, hogy szerzõje új könyvébe helyezem, amibõl - hogy, hogynem - ez éppen kimaradt.

 *********************

2003-as Valóban? 

Valóban? 2002. áprilistól decemberig