A Jefferson elnöksége alatt Amerikába látogató politikus, Talleyrand, alig várta hogy hazaérve, megnyugtathassa honfitársait a franciák elsõbbsége felõl. Ha sokat mondó összehasonlítása ismerõsnek hangzik, annak csak egy oka lehet: a demokrácia és a keresztyén hit kapcsolatát ma is félreértelmezik, sõt rosszallják, akik a társadalom jó irányú fejlõdését a tudás, netán ideáik halmozásától remélik.  "Harminckét vallásfelekezetet számoltam meg Amerikában, de csak egyféle öntetet kínálnak a húshoz" - szólt a vád.

A választék bõvült - mindkét területen. Az amerikai nép vallásosabb, és a teríték változatosabb. Mivel a francia konyha ízei sosem izgattak, a liberális európai elit kínálatától pedig elmegy az étvágyam, kívánnám, hogy az evangélium üzenete mérvadóbb lenne mindenütt. A Biblia tanításához igazított világnézet és az egyén igazságosságot munkáló jelenléte között a társadalomban ugyanis jól megfigyelhetõ kapcsolat van. Kirívó kivételekrõl is tudunk, de ott mindig a hit és a tett jakabi összetartozása hiányzik.

Emlékszünk, hogy nemrégen még Reagan elnök bibliás hitétõl féltették a világot? Hogyan is dönthet a béke javára egy politikus, aki a világ végét Isten kezében látja? Manapság Bush  "fundamentalizmusa" a félelmeik oka, de akár el is felejthetnénk a politikus nevét. Divat lett a hittel riogatni a tömegeket. Néhány nappal a londoni bombamerényletek után a The Guardian munkatársa így kapott az alkalmon:  "Már hogy ne lennének bármilyen õrületes tettre is kaphatók az olyan emberek, akik egy primitív könyv tanítását abszolút igazságnak tartják?". Koránt és Bibliát, terroristát és misszionáriust egy kalap alá venni, a fundamentalizmus bélyegét rásütni az evangéliumi keresztyénekre - ez lett a hit ellenségeinek legújabb fegyvere.

Igen, az Egyesült Államok rövid történelmében sok példát találunk a vallásos emberek súlyos bûneire is, de lehetetlen nem észrevenni a Biblia gyógyító hatását a társadalom legfájdalmasabb sebein. A feketék felszabadítása nem politikusaink ötlete volt; õk csak az északi államokban élõ evangéliumi hitû tömegek nyomására nehézkedtek neki a szégyen eltüntetésének. A múlt század elején sújtó gazdasági válság áldozatai után nem emberbarát ideológusok siettek ruhával és élelemmel, hanem az Üdvhadsereg  "alakulatai" : a szomszédnak is szolgálni kész hívõk. Világnyi segítséggel sem ér hamarább a katasztrófák áldozatainak megsegítésére az ENSZ, mint a keresztyén segélyszervezetek; és intézményesített csalást nem a bibliakörökben szoktak elkövetni.

Miért is írom én éppen most ezeket? A híradások két óriási tüntetésrõl szólnak. Milliónyi fiatal demonstrál Párizsban, mert egy új törvényjavaslat szerint a munkaadók indoklás nélkül elbocsáthatják ifjabb alkalmazottaikat. A másik nagy tüntetés itt, Los Angelesben zajlott le a hétvégén. Ötszázezren vonultak az utcára az emigrációs törvények szigorítása ellen tiltakozni. Mindkét téma olyan fontossággal bír a maga helyén (bár megvallom, én ezt a hozzánk közelebbit értem inkább), hogy a társadalom alapjai is beleremegnek. Nem minõsítem a tüntetõk célkitûzéseit, de megjegyzem a két társadalom közti legszembetûnõbb különbséget -- amire Talleyrend is apellált, és ami ez égetõ kérdések jövõjét sejteti. Itt, még mindig többségében vallásos emberek élnek. Ott, ma is sok a szósz. Milliók imádkozunk, szavazunk és dolgozunk, míg csak meg nem találjuk azt a megoldást, amire a hitünk (és történelmünk) nevel minket.

John Jay írta: "Nem létezik olyan emberi közösség, amely képes lenne fenntartani a rendet és a szabadságot, az egyének összetartozását és a személyi függetlenséget a keresztyén hit normáitól függetlenül. Ha kormányozhatóságunk e szabályától eltérünk, az országunk elpusztul". Szerintem, igaza van.

Egy új jelenségrõl szeretnék írni, sok-sok szeretettel és a témához illõ körültekintéssel. Egy új mozgalomról, ami a fiatalok körében terjed. Amerikából indul, de Európában még nagyobb keletje lesz, és néhány éven belül meghódítja a világot. A következõ évek kihívásairól, amivel - így vagy úgy - találkoznak majd gyülekezeteink és a hívõ családok, mind. Hónapok óta foglalkoztat ez a gondolat. Igyekeztem utánajárni, sokat olvastam róla és beszélgettem olyanokkal, akik pro vagy kontra – de szeretettel és körültekintéssel – készek voltak az ismereteiket megosztani.

Magyar elnevezésükkel még nem találkoztam, úgy hívom hát, ahogy õk beszélnek magukról: az „Emergent Church” nevû jelenségrõl van szó. Fiatalok próbálkozásáról arra, hogy a 21. század kihívásainak megfelelõ közösségi formát vegyenek fel. Protestálnak a merevség minden megnyilvánulása ellen, de az új formát a formátlanságban keresik, mint ezt a nevükkel is hirdetik. Talán vezetõik hátterébõl adódik, hogy az evangéliumi gyülekezetek mentalitása ellen protestálnak leginkább. Kerülik a hitünk igazságaira utaló szavakat és képeket, mert tapasztalataik szerint egy lejárt kor hagyatéka, ami a posztmodern embernek már semmit sem jelent, és azért is, mert a fiatalok éles szeme megbotlik a hamisságainkon, amik között õk felnõtté nevelõdtek. Új formákat keresnek, de a régiekbõl is válogatnak – tetszésük szerint. Az imádkozásra rendelt helyen (mert összejöveteleiken arra is kínálnak lehetõséget) füstülõt is használnak, gyakori a gyertya, a legmodernebb zene után gregóriánt dúdolnak, világi témájú filmekbõl vett illusztrációkról beszélgetnek, mindezt az összetartozásukat leginkább érzékeltetõ felállásban, akár átrendezett templomban, akár a kávéházban. Eddig minden rendben is lenne; tekinthetnénk a következõ generáció útkeresésének ezt a különös másságot.

Vezetõik írásait olvasva (Spencer Burk, aki az irvine-i Mariners Church egyik lelkipásztora volt, és a TheOoze.com elindítója; Brian McLaren, Dan Kimball, Jonathan Wilson, a tavaly elhunyt Stanley Grenz) két dologra figyeltem fel. Egy olyan generáció elõtt égetik az „evangéliumi gyülekezeteket”, akiknek alkalmuk sem volt a Biblia tanítását követõ közösségi élet megtapasztalására. A múlt század második felében szinte minden közösségen nyomot hagyott a „karizmatikus mozgalom” majmolása, vagy a reakció e kihívásra. Ez a röpke életû jelenség átfutott liberális és konzervatív egyházakon. A szubjektív élményimádat bálványait becsempészte az Isten tiszteletére rendelt közösség életébe és istentiszteleti alkalmaira. A többi sallangot is: a karizmatikus szónokot, a prófétikus kijelentéseket, mindenféle bajok receptszerû orvoslását, de még a gazdagodás szentesített útjait is. Ezt a gõgöt, ezt a vakságot kerülik a fiatalok. Õk nem tudják, hogy a biblikus gyülekezet nem ilyen. Honnan tudnák, hogy a történelem mércéjén röpke életû „karizmatikus mozgalom” egy vihar volt, ami elmúlt? Õk beleszülettek, mást nem ismernek.

A veszélyeket ott látom, hogy túl a jogos protestáláson, egy új világnézet rabságába kerülhetnek. Ha az „üdvösség”, vagy a „megtérés” definíciója nem a Biblia tanítása mentén formálódik, hanem a multikulturalizmus útvesztõjében, ha a kijelentett igazságokat ex chatedra el kell vetni, mert a pluralizmus szabályai nem engedik elfogadásukat, ha az elsõ misszionárius és keresztyén teológus, Pál apostol módszereit a felkapott misszionárius megfigyeléseire épített teológizálás váltja fel (az õsszel Magyarországon is járt David Bosch írásai a bibliájuk), akkor félõ, hogy reform törekvéseik gyümölcse egy nem keresztyén vallás lesz. Feltûnõ a vezetõk járatlansága a keresztyénség történelmében és a reformátori teológiában. Hiányosságaikat a ma jóízû relativizmus fiataloknak udvarló tálalása (a gondolatcserének is van ám „marketing”-je!) jól takarja.

Hónapok óta figyelem a beszélgetéseiket, nyomon követhetõ a terjeszkedésük Európa felé. A stílus, a fiatalok gondolkozására szabott érvelés, az igényeikre méretezett ígéretek, és az Amerikánál posztmodernségében sokkal elõrébb járó Európa rendkívül jó talaj lesz ennek az új mozgalomnak.

A lelkipásztorok, gyülekezeti vezetõk, a szülõk felkészülhetnek erre a csalóka „reformációra”, aminek ha odafigyeléssel, szeretettel és Bibliás bölcsességgel fogadjuk, nem lesz hosszabb élete, mint a karizmatikus káoszé volt.

Ravasz László sorait útravalónak kívánom, olyan céllal is kínálom. Minél tovább kóstolgatom, annál igazabbnak találom; tessék megpróbálni, hogy valóban így van-e! Mint minden, ami evangélium, szabadságra hív, de csak olyanra, aminek ajtaján nem én döngettem: a kegyelem tárja elém. A Római levél 7. fejezetét magyarázva írja: a keresztyén ember tapasztalata, „hogy mindennapi küzdelmeiben, megszentelõdése holtig tartó válságaiban sem a belátás, az akarat, az egyéni erõfeszítés, a jószándék segít, nem a cselekedet és nem az érdem, hanem a Szentlélek csodálatos munkája, amelyben maga Isten viszi végbe, váltja valóra azt a váltságot, azt a szabadítást, amelyet az Atya kitervelt és a Fiú a kereszten megszerzett.”

Pál apostol önvallomásának (Róm 7:14-25) ugyanis rossz hangsúlyt ad az a bizonyos „megtalálom magamban” (sajnos, az új fordítás is követte a rossz példát). Ötletdús gyanúsításokra indít egyeseket, míg mások apostoluk védelmére kelnek, akár szavahihetõségének a kárára is. Ravasz László, a tudós lelkipásztor, egy kis szócskával („sem”) ihletett helyén tartja a személyes hangvételû kitérõt. Mert, tényleg, mennyit kell ahhoz vizsgálódnom, hogy rádöbbenjek: „ki vagyok szolgáltatva a bûnnek”, „amit teszek, nem értem”, „nem azt teszem, amit akarok”, „nyomorult ember vagyok”?

Divat lett folyton elemezni és elemeztetni magunkat. Hiteles eszközök és objektív szempontok híján, kõbaltával faragunk csónakot a Marsra, amikor magunkban keresgélünk. Önmagunk megismerése legalább akkora kaland, mint a teremtettség feltérképezése. A Szentírás azt tanítja, és tapasztalataink igazolják, hogy aki nem az ige világosságánál kezd hozzá, hamar elvész a nagy sötétben. Valljuk csak be – hiszen Pál apostol is ezt tette - nyomorultságunk felfedezéséért nem kell sokat kutatnunk. A Ravasz-fordítás ezért igazabb: „Magam sem tudom, mit cselekszem”, „magamra nézve azt a törvényt találom…”. Ez így volt Pállal, igaz rám, így igaz minden megváltottra.

Jézus Krisztus a Megváltó megszentelõdésünk válságaiban is. Törvényszerû a harc; mindig szükséges a kegyelem. Nyilvánvaló igazságot - amit csak a vak nem lát – mondott tehát az apostol önmagáról, és rólunk. Ezen kívül még ötször fordul elõ az Újszövetségben ez a könnyen félreérthetõ „találom” szó. A gazda nem talált fügét a fán (Lk 13:7), és Pilátus nem talált bûnt Jézusban (Lk 23:4; Jn 18:38; 19:4,6). Egyikrõl sem feltételezzük, hogy koruk Sherlock Holmesa lett volna.

Miért is írom ezeket? Jó lenne, ha valósághû önképpel kezdenénk az újévet, ami az elsõ lépésnél kimondatja velünk: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebbõl a halálra ítélt testbõl?” Nem lesz olyan nehéz elviselni mások jogos kritikáját, vagy gyûlölködõ sértéseit, ha mi már megelõlegeztük magunknak az igazságot.

Amikor kisfiú voltam, egy ideig, lefekvés után végiggondoltam a napot, és megszámoltam elõször a jótetteimet, azután a rosszakat. Kivontam a rosszak számát a jókéból, és a maradékon merengve ringattam álomba magamat. Muszáj volt megtérni, mert vagy hazudik még magának is az ember, vagy nem jön álom a szemére. Az egyenleg mindig negatív. Erre a bajunkra kínál megoldást az Úr Jézus – mindig.

Az u.n. „5 ’C’s Rule”-t pilóta növendékeknek tanítják. Én Szenohradszki Jánostól, fiatal repülõs barátomtól hallottam, aki egy baleset kapcsán utalt rá. Az történt ugyanis, hogy a minap, egy kétszemélyes repülõt vezetõ hölgy kirepült a sivatagba, és eltévedt. Sötétedett már. Rádiókapcsolat híján, és a környéken jobb leszállópályát nem látva, egy kavicsos úton landolt. Õ és az utasa életben maradtak, de a kis gép darabokra tört. Az eset kapcsán János megjegyezte: „Így jár az, aki elfelejti az „5 C” szabályát.”

      Remélem, sikerült felcsigáznom az érdeklõdést; itt van hát a „5’C’s Rule”, amire különösen hasznos emlékeznünk, ha netán eltévednénk:

      1. Climb! Én azt gondolnám, hogy a bajba jutott pilóta minden vágya – akárhogyan is - csak földre tenni a gépet. „Nem úgy van az” – mondta János. „A bajból biztonságosan kikerülni csak felfelé emelkedve lehet. Ismeretlen helyen leszállni nagyon veszélyes. Ha felfelé száll az ember, esélye van még arra is, hogy az elveszített rádiókapcsolat helyreálljon egy toronnyal”. Ki gondolta volna, hogy a pilóta-iskolában még prédikálni is tanítanak?! Mondom is a másodikat, mert ez az „5 C” még szószékrõl sem hangzana rosszul…
      2. Communicate! Aki eltéved, az tulajdonképpen bajba kerül önmagával. Crosbynak egy humoros elõadásában láttam, mi történik az autóban, amikor rádöbben a feleség, hogy a férje eltévedt. Asszonya szúrós megjegyzéseit határozottabb vezetési stílussal kompenzálja a sofõr. Két marokkal szorítja a kormányt, nem fordul se jobbra, se balra, csak megy, maga sem tudja hova. A benzinkutat nem veszi észre, mert akkor neki kell kiszállni és megkérdezni a helyes irányt. A hangosabb szóra emlékezni kezd, mármint arra, hogy mikor és hol tévedt el a feleség a múltkor. Ilyenkor szoktunk karambolozni is – egymással, és a másik autóval.
      Egyéni, családi, vagy gyülekezeti útvesztésrõl lenne is szó, magunkban rágódással és egymásra mutogatással nem kerülünk ki a bajból. Szükségünk van valakire, aki célt mutat. Repülõs nyelven: fel kell venni a kapcsolatot a toronnyal!
      3. Confess! Nehéz beismerni, hát még kimondani, hogy „eltévedtem”. Néhány hete nagy viharba keveredtem. Los Angelesre nem lehet ráismerni, ha szemerkél az esõ; akkor mintha dézsából öntötték volna. A gyorsforgalmi pályán leállt a forgalom, így én, a kertek alján menve próbáltam átszelni a várost. Mondanom se kell: eltévedtem. Hû, de nehéz volt felhívni az egyik testvért, akiben pedig megbíztam, hogy nem árul el az elsõ adódó alkalommal (Gyöngyömet ilyen hírrel a világért sem zavarnám…). Szerintem, nem is hallotta, amikor bevallottam neki hívásom gyarló okát. A számítógéphez ült, én olvastam az utcaneveket, õ pedig szépen visszavezetett az autópályára, amin addigra már helyreállt a forgalom.
      4. Comply! Ha segítséget kértünk, azt fogadjuk is el!
      5. Conserve! A repülõt mindig annyi üzemanyaggal töltik fel, ami a megtervezett úthoz szükséges. Van egy kis tartalék, de az nem elég felelõtlen tekergésekre is.

      Ilyenkor, az év végén, mérlegelünk. Sokféle repkedéseink, azok örömei és veszélyei mindig a toronnyal való kapcsolatunk függvénye voltak. Ha önvizsgálatunk eredménye ez lenne, nem szégyen belátni, hogy eltévedtünk. Csak ne járjunk úgy, mint az, aki elfelejtette az „5 C szabályát”!

"Elszárad a fû, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.”

“Aki az Istentõl van, hallja az Isten beszédeit...” (Ézs 40,8; Ján 8,47)

 

Füle Lajos:

BÚCSÚZNAK A VIRÁGOK

 

Nézem: búcsúznak a virágok...

Megrendítõ a hervadásuk.

Hogy hanyatlik porba a szépség,

válik halálra az egészség,

s mily megható a megadásuk!

 

Nézem arcom is a tükörben:

szaporodnak rajta a ráncok,

bélyegei az elmúlásnak,

hisz hervadok, mint a virágok,

csakhogy nekik nincs reménységük,

s nem tehetek semmit sem értük.

Értem pedig azt tette JÉZUS,

amit hiszek, noha nem értek:

hogy semmivé lehet a vétek,

s enyém lehet az örök élet!

 

Még Kaliforniában is elõkerül a máshol inkább csak õsszel esedékes munka hasznos eszköze, a gereblye. Akár fûnyírás után, akár lombját hullató fánk alól, igyekszünk gyorsan eltakarítani az elmúlás nyomait. Ha levirágzott a kert dísze, gyökerestõl a kukába kerül. Tisztességgel, de még a halott embert is “betakarjuk” ugyanazzal a földdel, ami minden élettelen dolgot egyszer magába fogad.

      Nem evilági érték az Isten igéje. A mennybõl szállt alá - a megváltás üzenetében és a Megváltó Személyében kerülhetünk kapcsolatba vele. Az idõ múlásával sem kerül hatályon kívül, mert Örökkévaló. Minden generáció újra és újra rájön, még ha balgán nem ismeri is el, hogy létünk nagy kérdéseire itt van a válasz, és sehol másutt. Más Megváltó sincs, csak Jézus Krisztus, az Úr.

      Ám, nem elég csak igaznak tartani azt, amit Isten kijelentett önmagáról, vagy éppen rólunk. Nagyon fontos figyelnünk rá; hallani is az Isten beszédeit. “A hit hallásból van” - írta Pál apostol, de nem az a hit, hogy “elhiszem”, hanem abból lesz hit, ha “befogadom” az Úr szavát, ha hallgatok rá. Élete lesz bennem is az igének, sõt, az Isten szavának életadó ereje hat akkor rám. Az élõ ige éltet. Mert Istentõl van, amivé tesz, az is isteni eredetû.

      Fájdalma enyhítéséért, egészsége védelméért, élni akarásból annyi mindent megtesz az ember. Örök életéért miért is nem siet az Élet Urához? Sokféle botorkálásaink közepette miért is nem fordulunk a világosság irányába? Helyeseljük csak az igét, vagy helyet is adunk Isten beszédének? Miért nem takarítjuk ki a halott dolgokat magunkból? Valóban fontosabb a házunk tája, mint a szívünk?

Szívesen olvasok életrajzi írásokat, különösen is kedvelem az önéletrajzokat. Úgy tûnik, keletje lett ennek a mûfajnak a magyar baptista misszióban is. Az utókor dolga lesz kideríteni, ki, miért, milyen pontosan emlékezett, és jövõt építõ lett-e az önvallomás. Az EH 2004. januári számában leírtam a véleményemet egy - szerintem – nagyon rosszul sikerült próbálkozásról, de a szerzõ reakcióját sem titkoltuk el olvasóink elõtt. Én nem számoltam a helyesléseket és a rosszallásokat, de abbéli meggyõzõdésemben e kellemetlen eset kapcsán megerõsödtem, hogy önigazoló magamutogatással - akár a múlt eseményei közé, akár a jelen valóságába festett képen díszelegjünk – nem lehet olyan közösséget építeni, ahol emberi gyarlóságainkon a Krisztus kegyelme uralkodik majd.

Lehet viszont másképpen írni magunkról - közös hasznunkra. Három ilyen mû van elõttem; mindhármat a testvériség figyelmébe ajánlom.

Oláh Lajos lelkipásztor életébõl „szemelvényeket” tár az olvasó elé a „Futásomat elvégeztem” címû könyv. Özvegye, Gabi néni választotta ki azokat az igehirdetéseket, írásokat, napló-jegyzeteket, amelyek férje életútját jelzik, a lelkiségét visszatükrözik és sajátos gondolkozásából, kifejezési stílusából ízeket közvetítenek a férjrõl, az apáról és a lelkipásztorról. Aki elolvassa, nagyot csodálkozik Oláh testvér Urán, aki egyszerû sorból, utazó evangélistává nevelte ezt a nagyszerû embert. Az õ életútja is négy rendszeren át ívelt. Emlékszem, gyakran beszélt a „nehéz idõkrõl”, de mindig vigyázott arra, hogy félre ne értsük. Egyszer hosszú útra indultunk, és õ órákon át mesélt. Észrevéve a csodálkozásomat, ezt mondta: „Ugye, nem érted, hogy miért mondtam ezt mind el? Akarom, hogy tudjad, mi sem voltunk jobbak. Harcos élet a miénk. Vigyázzatok magatokra, és egymásra!”.

Még nem jártam Erdélyben. A Nagyváradon túli magyarság közeli múltjáról is, Magyarországon felcseperedve, vajmi keveset hallottam. Veres Ernõ lelkipásztor testvér „beszámolója” nem csak egy elõttem ismeretlen világot, nagyon nehéz körülményeket, de az ott szolgáló lelkipásztor-családok életét is bemutatja. Köves Gábor szerkesztette a „Csak eszköz voltam” címû könyvet. Üllõ és kalapács szikrát szóró találkozása, a szellemi világ valóságát is sejtetõ pillanatkép, minek folytán az Úr Jézus jelenlétében megmunkált élet a szolgálatra alakul. Ilyen életre hívta Veres testvért és szolgatársait az Úr. A mûhely melegét kellemetlennek éreztem. Még olvasva is égetõ. Szégyellem magam. Felbátorított, hogy bocsánatot kérjek a nyavalygásaimért. Õ is meg-megemlít helyzeteket, még lelki munkásokat is, olykor nem várt irányból száll a szikra, de a szándék könnyen érthetõ. Kívánom, hogy ne legyen gyümölcstelen a fájdalmuk azoknak, akiket a történet ilyen elmondása negatív megvilágításban talál. Az ébredés ritka örömei, személyes és családi csodák, az újjászületésrõl és a kegyes életrõl szóló üzenet tisztasága életpéldában és szolgálataiban, mindez szép magyarsággal elmondva, hasznos lelki olvasmányává teszi Veres testvér könyvét.

„Kegyelem minden” címmel jelent meg dr. Almási Mihály lelkipásztor, egyetemi tanár legújabb könyve. Egy sok talentummal megáldott, rendkívül tehetséges ember legfrissebb próbálkozása arra, hogy megkeresse a testvéreit. Ezt a mondatomat - pro és kontra – vesézhetik, akik mindenben egyházpolitikát látnak. Igyekeztem pontosan fogalmazni. Érdekes könyv, sok szép kép van benne. Terjengõs. 250 oldallal tömörebbre sikerült Schweitzer Albert önéletrajza, pedig õ jóval többet élt, és még Bach zenéjérõl is beszúrt vagy 100 oldalnyit. Mindszentyé ugyanilyen takarékos. Billy Grahaméhez (Just As I Am) hasonlít leginkább Almási testvér könyve – mármint a terjedelmében – de fõleg a polcon. Aki nem érti, hogy mire gondolok, vegye meg mindkettõt, és hasonlítsa össze õket!

„Lusta, falánk népség”. Tessék, itt a bizonyíték: a Biblia egy idejétmúlt könyv. Ha elõvesszük, csak elrettentõ példának használhatjuk. Hogyan is írhatott ilyesmit Pál apostol a krétaiakról? Hamar elveszítené az állását, ha ma élne. Ha lennének még határaink, biztosan nem mehetne át rajtuk. Átképzésekre járatnák. Beutalnák valahova, hogy a multikulturalizmus papjai megneveljék.

Igen, ennek a világ-bódító vallásnak a követõi hamar elbánnának vele. Az elõítéletekkel harcba szállók szent haragra lobbannak, ha ilyet merészel mondani manapság az ember. Nemcsak Pállal van bajuk, az egész Könyv irritálja õket. Az egyik fele annyira zsidó, a másik olyan keresztyén, és nekik olyan idegen…

Ez új vallás terjesztõi az egyenlõség eszményét hangoztatják. Szeretnek a szeretetre hivatkozni, és rendkívüli szabadsággal „gyakorolják” éppen ott, ahol az elõzõ generációk a meghökkentek arcpirulásával, vagy éppen a Lélek parancsára keresték a szolgálat módjait – több, kevesebb sikerrel. A keresztyén hitben, szerintük, túl sok a kizárólagosság (egy Isten, üdvösség, keskeny út, életszentség), és egyébként is helyzeti elõnyben van (maguk sem értik, hogyan történhetett, de sokáig, sokan követték). Úgy döntöttek hát, hogy visszaszorítják – módjával és határozottan.

Kikiáltották, hogy globalizálódni fogunk. Aztán füst „lett”. Akkora, hogy már az árnyékunktól is félünk. A biztonságáért, na meg a remélt dohányért kapkodó ember pedig „vevõ” lett egy hihetetlenül arrogáns, arcátlan, abszolút hatalom ördögi kínálataira. Néhány év alatt történt mindez. Világméretf változások, sajátos, helyi megnyilvánulásokkal.

Los Angelesben ilyesmik történnek. A fekete csuhások új törvényeket írnak. Kikapartatták Los Angeles megye címerébõl a pirinyó kis keresztet, pedig eddig is csak keresve találtunk rá valahol Pomona istenasszony hóna alatt. Leakasztatnak és elvitetnek minden díszt, ami kapcsolatba hozható kõvel, táblával, Mózessel, vagy törvénnyel. A szavazások eredményeit törlik, és csak azért is házasságnak minõsítik az egynemfek életrabló kapcsolatát. A gyerekek osztályzatait is törlik, ha netán teremtéstörténetet is tanultak. Az ünnepi szokásokat betiltják, és azt ünnepeltetik, amit mi nem szoktunk. Az olvasókönyvbe Korán részeket válogatnak. Két-anyukás képpel illusztrálják a modern családot, és fizika helyett kristályt csodálni tanítják a New Age-re termett porontyokat.

Ó, Pál apostol! Hogyan szerethetted azokat a pogányokat annyi „elõítélettel” a szívedben? Tanultál róluk („saját prófétájuk mondta”), magad is utánajártál a hallottaknak („Ez a vélemény igaz” - Tit 1:12-13), mért nem hagytad õket magukra? Milyen jogon merészkedsz bármit is tenni mások megváltozásáért? Hogyan várhattad el Titusztól, hogy püspöknek valókat keressen közöttük? Netán erõsebbnek hitted a Krisztust a kultúránál? Egyáltalán, mért nem hagytad Krétát magára? Persze, te nem tudhattad, hogy a multikulturalizmus bibliája nem ismer olyant, hogy „megtérés”. Valóban más korban éltél.

A táborozók két csoportra oszthatók: traktorozókra és integetőkre. Mindkét csoportnak vannak lelkes tagjai, de láttam csak olyan ímmel-ámmal, sőt kizárólag parancsszóra engedelmeskedőket is. Szöcske ügyesen felpattanók és nehézkesen kapaszkodók adják ki a traktoros társaságot. Hangosan kiabálók, féltőn sikongók és Jurás testvérre irigykedők a földhözragadtakét.
      Mert most Jurás testvérről és a traktorjáról lenne szó. Írhatnánk persze Pali bácsi kalandos múltjáról, megtéréséről, munkás életéről, vagy a sportban elért eredményeiről is. Sokáig nem feledjük iráni szomszédját, akiért egy más nyelvet is kész megtanulni. Gyanítom, hogy másokat is félrehív azokra a beszélgetésekre, amikből minden kiránduláskor tartogat egyet nekem; úgy döntöttem, ha nem teszem zsebre, akkor nem vetem papírra seY
      Szóval, Ráma Tábor nem lenne az Jurás testvér és a traktora nélkül.

      Szomszédos telkéről nagy robajjal hajt be a tábor kapuján. Húzza az utánfutót is, ami szigorúan egyházi szolgálatban áll - amolyan ` szent edény@ . Ahogy megérkezik, felborul a rend. Az ebédre várók fegyelmezett sora a traktor zajára szétesik. Amikor megszólaltatja Jurás bácsi a dudát (olyan hangú sincs még egy), saját szememmel láttam, hogy egy nagypapa otthagyta hűséges társát, hogy unokája után kapaszkodva szabad legyen egy körre legalább. Ebben a különös jószágban olyan szellem van, hogy tótágast áll tőle a nemzetközi helyzet is. Az ülés fölött lebegő kanadai zászló (a világ egyetlen traktora, amit szolgálatba rendelése óta ugyanaz a lobogó ékesít) mögött angolul és magyarul kiabáló gyerekhad indul harcba a jobb helyért. Az a legszerencsésebb, aki utoljára marad, mert Pali bácsi szigorú parancsa ellenére is lelógathatja a lábát a platóról. A fentebb említett nagypapa, ` öreg harcos@ lévén, zászló-közelbe terelt mindenkit. Ha már lúd, legyen kövér B egy körre kiudvariaskodta magának a legjobb helyet...
      Sok jó dolog történik, amikor kötetlenebb légkörben, idősek és fiatalok együtt vagyunk. Másképp szól az ének, mélyebbek a beszélgetések, van idő és figyelem olyan dolgokra is, amiket meglop a máskor szokásos rend. A Toronto melletti Ráma Tábor sajátos hangulatához úgy hozzátartozik Pali bácsi a traktorral, mint a hangulatos kápolna, a meghitt összejövetelek, a gyönyörű tó, az emberevő szúnyogok és a szabad tűzön sercegő hús illata. Ebből a teljes képből, a táborozás hangulatát biztosító fontos és kevésbé fontos dolgok sorából idén sem hiányzott semmi. Köszönet érte a Testvéreknek, akik érkezésünk előtt és távozásunk után is azon fáradoznak, hogy mindent úgy találjunk, ahogy most is elképzeljük: traktor, duda, zászló, finom étel, szúnyogriasztó hatalmas tábortűz, sok-sok ének, igaz, testvéri szeretetY Köszönjük torontói testvérek!

Egyszerre értünk a lámpához, higgyék el, muszáj volt megnéznem őket. A hangszórók teljes gőzzel nyomták a zajt. Nem kíváncsiságból, inkább ijedtemben pillantottam oda. Az én autómat is rázta a lárma, amit ez a két fiatalember fuvarozott. Hangosan felnevettem, amit ők észrevettek, és olyant mutatva nyugtáztak, ami a fiatalok nemzetközi nyelvén annyit tesz, hogy 'mit bámulsz te so and so, go away' .
      Pedig annyit mondták nekem a gyerekeim, hogy ne nézzek oda! Belátom, nem szép egy ilyen siralmas jeleneten nevetni, de hogy ne vegyük észre, azt már nem engedhetjük meg magunknak. Szóval, bömbölt a nem-zene, a sofőr-gyerek közben telefonált, de úgy, hogy kidugta a fejét az ablakon. A másik ugyanúgy, csak hozzám közelebb, éppen az iPodján keresett valamit. A feje után a felsőtestét is kilógatta a zajból. Ő árult be...
      A rossz társaságtól óvó szülői féltés idejétmúlt, mint a lemezjátszó. Fiataljainkat ettől az átkozott közös magánytól féltem. Keresik magukat a társaságban, de túlnyomórészt techno-dolgok mentén igazodnak egymáshoz. Az étteremben egy asztalnál ülnek, de ahányan, annyifelé válaszolgatnak mobil telefonjaikon. A menőnek jó telefonja van. Világnyi lehetőség a mütyürkében, hogy ne beszélgessen a haverral, aki mellette ugyanezt teszi. Együtt vannak, de mindenki a maga zenéjét hallgatja. Az a jani, akinek több van mp3-ből, meg videóból, amit izgalmas kaland letölteni egy ismeretlen magányos szerverjéről.
      Hány levél kötött ki a szemétkosárban, mire elkészült az, amit a postásra bíztunk B emlékeznek még, az őskorban? A kukac két oldalán címzett mai olvasó maga bánja, ha kibontja az ismeretlen küldeményt Az internet az egyedüllétet virtuális kalandnak minősíti át, minek során minimális energiával és önfegyelemmel is, ujjmozdulatra változik a kép - a világról.
      Ezért más a világképük. Vagányul, minden félszegség nélkül mozognak a változások között. A minap beültem egy tizennégy éves fiú előadására a Santa Monica-i Apple üzletbe. A filmkészítésről tartott bemutatót. Megszámoltam, 45 korombeli férfi leste a jövő emberét. A szemünk láttára zenét szerkesztett, filmet vágott, mindenféle effektusokat használt és kritizált a szakadt pólós előadó, aki saját bevallása szerint, utál tanulni, és nem akar dolgozni. Neki játék az, ami másoknak munka. Játszva túltesz az előző generáció törekvésein. Sajnáltassam magam, hogy én ilyen idős koromban egy 12 regiszteres harmónium bűvöletébe estem - és azóta is kerülöm a komplikációt? Olyan nevetségesnek tartják a mi világunkat, amilyen ijesztőnek mi az övékét...
      Magányra szabott technológia varázsában élnek fiataljaink. Nem a trükkös masinákkal van a baj. Nem is ügyes használóikkal. Talán inkább velünk, akik nem vettük észre, hogy veszélyes játékokkal szeretgetjük őket inkább, mint időnkkel, figyelmünkkel, - ha kaphatók rá - beszélgetve, - ha nem szégyellnénk - játszadozva.
      Az én generációm még arról panaszkodik, hogy hiányzik a kommunikáció. Ezért a sok válás, és ezért estünk egymás torkának sok-sok véres háborúban. A jövő embere ezt a hiányt is föladja. Belemerül a magányba, a nagy, közös magányba. Valójában, keresése juttatja ide. Ha nincs kit, vagy kivel, de van mindig mit és mivel, egyedül marad - de kivel?

      "Éltetőnap és fény az Úr, kegyelméből jövő fakad". Ez a mondat követ engem a 7. énekből. Jó tempóban énekelve, a 84. zsoltár kel életre ebben a gyönyörű gondolatokkal megtűzdelt, egyszerű dallamú énekben.
      Eddig kórusműként ismert "hívogató" a 134. ének (Krisztusról zeng dalunk). "Sírók, könnyezők, betegek, szenvedők, tévelygők, bűnösök" - senkit sem hagy ki. Mindhárom versének a kezdete, és az ének közepén, kürtzengésként felhangzó "Jöjjetek hát!" valóságos prédikációvá teszi. "Jézus még vár!",  "Krisztus megáld!", és "Szolgáljuk szüntelen az ég Urát!" - így végződnek a versszakok. Igehirdetés ez a javából!
      Férfikarban, unisono énekeltünk egy adventi és egy karácsonyi éneket a gyertyafényes istentiszteleten. Könnyen megtanultuk, és kedves meglepetést szereztünk a gyülekezetnek, mert magyaros dallamuk és az érdekes kíséret különös hangulatot teremt. Gondolták vajon a könyv szerkesztői, milyen nagy örömöt szereznek egy külföldi magyar gyülekezetben az 55. és a 77. énekkel?

      Új énekekből nem volt hiány gyülekezeteinkben, de jóból sosem elég. A Baptista gyülekezeti énekeskönyvben a régiekből és az újakból olyan választékra találunk, amit öröm megénekelni a testvéreknek ilyen prózai módon is.

A "Ha Isten hallgat..." címû verset kóstolgatom (Békehírnök, 2004. szept. 26) már egy hete. Egyszer találkoztam a szerzõjével, talán fél órát "beszélgettünk". Karácsonyi legációba utaztam, ha jól emlékszem, a hatvani vonalon. Üres fülkét kerestem, hogy zavartalanul készülhessek a prédikációkra. Mert mit lehet Jézus születésérõl elmondani négyszer egymás után, méghozzá ugyanannak a hallgatóságnak? (Félelmem igazolódott, tényleg elkísértek a testvérek egyik körzeti állomásról a másikra; estére már szép számú gyülekezet volt együtt; nem miattam jöttek, szerették egymást.) Kiterítettem magam köré a jegyzeteimet, felsorakoztattam a sebtében táskába dobált könyveket, és felütöttem a Bibliámat. Nem részletezem, hogyan talált ilyen összevisszaságban az a Karácsony, de az biztos, hogy nem voltam kész jó hírt vinni másoknak.

      Ahogy ott idegesen lapozva várom az ihletett, nyílik az ajtó és belép egy idõs úriember. Elég sokat utaztam akkortájt, tudtam, itt már nem készül prédikáció. A hazautazó munkások nem zavartak volna, csak annyi helyet kerestek, hogy vonatos-kényelmesen alhassanak. Nem beszéltek azok, sõt, papírhalmazon székellõ tudálékosságomat még talán tisztelnék is, de az én emberem hangos köszönéssel kezdte. A hangjáról azonnal felismertem. Békefi Pál, nyugdíjas lelkipásztor volt. Kérdezte, nem zavar-e? Hazudtam neki. Nem mutatkozott be, én se neki. Úgy sejtem, nem akarta észrevenni, ahogy összekapartam a holmimat, begyûrtem mindent a táskámba és behúzódtam a sarokba. A kalapját feltette a polcra, de a kabátjából nem bújt ki. Én egészen biztos vagyok abban, hogy nem kérdeztem tõle semmit, és arra is, hogy az elején irritált az a nyugodt, mély férfihang, amivel elkezdett a fülkének beszélni nem sokkal utána, hogy leült. Mondom, én nem kérdeztem, és csak ketten voltunk...

      - Karácsony reggelén kevesen utaznak... -  kezdte, és rám se nézett.

      - Akik úton vannak ilyenkor, azok fontos dolgot végeznek - folytatta. Kedvem lett volna megmondani neki, hogy ezt én is így látom, és most éppen megzavart benne, de nem volt bátorságom félbeszakítani.

      "Az emberek várnak azokra, akik ilyenkor úton vannak. Nem mindegy, hogy mit viszünk nekik. Én azért utazom, hogy elmondhassam a testvéreknek az örömhírt Jézus Krisztusról. Õ mindig megteszi, amit megígér. Még a születésénél is ígéretek valósultak meg, és az csak a kezdet. Megyek, hogy ezt elmondjam nekik."

      Talán fél órát beszélt így, magában. A dühöm elszállt, csak lestem, ahogy 2készült". Mint aki önmagát gerjesztgeti, egyre nagyobb hévvel és hanggal mondta. Akik hallották prédikálni, azok ismerik ezt az energiát. Aztán felpattant, kapta a kalapját és félretolta a fülkeajtót. A folyosóról köszönt vissza: "Az Úr Jézus áldja meg!". Leszállt, elment, azóta sem láttam. Már tudtam, mit kell elmondanom majd a testvéreknek.

      Most megint, elõttem a verse, és beszél:

      "...De megnyílhat elõtted is

      A kísértések mély tava,

      Midõn úgy véled, hogy nincsen

      Az Úrnak sem hozzád szavaY

      ... Csak csendben vár és csendben néz

      Lelked titkos rejtekébe.

      Te várj Reá, s hittel borulj

      Kísértések közt Elébe...!"

 

      Nem ünnepi üzenet ez, de jó útravaló. A kapkodás és más pótcselekvéseink helyett, a bajban is jobb várni, csendben várni. Fontos feladatok várnak rád is. Pontosabban, emberek, testvérek várnak ránk, hogy valami jót vigyünk nekik. És utazás közben is lehet szolgálni. Még egy ismeretlennek is. Csak higgyük, hogy valóban fontos céllal utazunk!

*********************

2004-es Valóban?

2003-as Valóban? 

Valóban? 2002. áprilistól decemberig