Archive


 

Hallgassa meg az alhambrai gyülekezet istentiszteleteit,
Novák József lelkipásztor igehirdetéseit a világhálón:

 Click here

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    

 2005-2006.

VALÓBAN ?   Novák József rovata

A Valóban? című rovatunkat a 2007. július-augusztusi számtól (előtte egy évig nem volt Valóban?) a PDF-es formátumban közölt oldalakon találhatjuk meg. Erről az oldalról viszont a régi számokat is könnyen megkereshetjük (2002-tól 2006 augusztusáig). 

2006. július - augusztus

Én nagyon várom már a debreceni találkozót. Szeretek baptista hívők között lenni. Isten gondoskodásából, közöttük tölthettem az életemet. Megbízása szerint, amit örömmel vállalok is, a baptista gyülekezet a lelki otthonom. Otthon lenni nagy érték; nem cserélném el semmiért. Ahogyan felcsendül az ének, ahogy a Megváltóról beszélünk, a hangos imák versenye és a csendes imák mélysége, berögződöttségeink és suta próbálkozásaink az újításokra, féltve vigyázott szabadságunk és a szenteskedő szabadosságok, az emberi gyarlóságoknak és a kegyelmi ajándékoknak ez az izgalmas keveréke aligha található meg másutt. Hiszen a gyülekezet emberek közössége is. A gyülekezetek közössége nemkülönben az. Hát még, amikor „csak találkozunk". Amikor magunkkal találkozunk! Micsoda élmény?!

Azért is várom az istentiszteleti alkalmakat a debreceni Főnix csarnokban, mert hívő testvéreim nagy családjában akarom megünnepelni a kegyelemnek egy személyes megtapasztalását, ami a világtalálkozókhoz is kötődik. Az elsőre én nem mentem el, de ott volt az édesapám. Hazatérve, örömmel újságolta, hogy kikkel találkozott, mit tanult, és milyen jó volt együtt lenni a testvérekkel. A nagyváradira a fiammal indultam; apuka otthon maradt. Pesten ért utol a hír, hogy agyvérzést szenvedett. Nekem másnap a reménységről kellett prédikálni. Soha nem beszéltem még annyi ember előtt. Aggódásom apukáért, Gyöngyöm miatt, akire óriási teher zúdult hirtelen, izgalmam és félelmeim (és hiszem, hogy az Igehordozó Lélek) sajtoltak ki belőlem félórányi kiabálást az üzenetről – a reménységről, Krisztusban. Biztos, hogy sok más is hiányzik az én prédikációmból, de valamit mindenféleképpen szeretnék még hozzátenni. Azt, hogy a reménység nem szégyenít meg. Megyünk, hogy megünnepeljük az Ige igazát. Sok minden történt azóta: tragédia, próbák, rengeteg munka, tengernyi öröm. Hazamegyünk, hogy a nagy családban megünnepeljük kis családunk örömét a reményünket éltető Úr Jézus Krisztusban. Míg el nem felejtem: három hét még az indulásig, de az apukám már pakolja a bőröndjét…


2006. május

A háromszori felhívást, hogy „Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja!" (Énekek Éneke 2:7; 35:5; 8:4) a szatmári haszidok sajátosan értelmezik. Úgy vélik, hogy a zsidóság összegyűjtetéséről szól, aminek a Messiás akarata szerint, és az ő vezetésével kell megtörténnie. Tagjaik hármas fogadalommal kötelezik magukat arra, hogy Izrael állammal semmiféle kapcsolatot nem tartanak, attól támogatást nem fogadnak el (kommunális, önfenntartó közösségekben élnek ott is), és a szekta jelentős vagyonát a jövőre tartogatják, amikor majd a Messiás teremtette békés körülmények között, vérontás nélkül is otthont építhetnek maguknak. Brooklyn környékén gyárakat, iskolákat és öregotthonokat üzemeltetnek, drága New York-i ingatlanok birtokosai, és a világ gyémántkereskedelme a kezükben van.
      Vezetőjük, Teitelbaum Jóel rabbi temetésén (2006. április 26) megjelent New York város polgármestere, és Pataki kormányzó is elismerő szavakkal méltatta az anticionista, ám ortodox felekezet vezetőjét. A sajtó már jó ideje csemegézik az öreg „Rebbe” különcködésein, hiszen lencsevégre kívánkozik a palesztinokkal tüntető kaftános zsidó látványa, nemkülönben az örökösödésen perpatvarkodó két fiú, Áron és Zalman körüli botrány. A becslések szerint 120 ezer tagot számláló közösség érdekessége az is, hogy amint arról a nevük is árulkodik, Erdélyből, pontosabban Szatmárnémetiből származnak.
      A szekta alapítója, Móseh Teitelbaum (1759-1841) Sátoraljaújhely környékén működött. Rabbi utódai a Monarchia nagyobb városaiban iskolákat és zsinagógákat építettek, de tanításuk főleg a Bécstől távolabb élő zsidóság körében, Erdélyben terjedt el. Amikor a pesti izraelita közösség egyik vezetőjével, Dr. Kasztner Rudolffal alkuba bocsátkozott Eichmann egy vonatnyi zsidó „megszöktetéséről” (fejenként 1000 dollárért!), akkor természetes, hogy nem a cionisták, hanem a „különös" haszidok, és más, apolitikus személyiségek jöhettek csak számításba. 1685 név került a listára, akik a híres „Kasztner-szerelvényen", 1944-ben, nyugatra menekültek. A szatmári közösség vezetője, Teitelbaum Mózes is így jutott Svájcba, majd Amerikába. Brooklyn történelmi negyedében, Williamsburgben telepedtek le, ahol ismét virágzásnak indult a szatmári haszid közösség élete. Mózesnek nem voltak fiai, így, amikor unokaöccse, az auschwitzi haláltábort is átélő Jóel kivándorolt, 1979-ben őt jelölte utódjául.
      Kasztner Rudolf Izráelben keresett otthont magának. Magas állami tisztséget töltött be egy ideig, de ahogy magyarországi munkálkodásának híre ment (háborús bűnösök pereiben is tanúskodott), kegyvesztett lett. „Eladta a lelkét az ördögnek" – írták róla az ottani lapok, „mert az ellenséggel szervezkedett". Az etika professzoroknak ma is kedvenc témája Kasztner érdemeinek, vagy vétkének a vitatása. Merénylet áldozata lett.
      A múlt század véráztatta évei, személyes és nemzeti tragédiák hosszú sora, a robbanásba feszülő közel-keleti térség, a mifelénk is már asztal-közelben érződő félelmek és kilátástalanság, mind egybehangzó kiáltások a „messiási megoldásokért". A szatmári haszidok sajátos várakozása, vagy hittestvéreik harcos követelése elénk élt, tanulságos példák az Ige igazáról – a Messiás várásával kapcsolatban is: a betű öl, a Lélek életet ad.

2006. április

A Jefferson elnöksége alatt Amerikába látogató politikus, Talleyrand, alig várta hogy hazaérve, megnyugtathassa honfitársait a franciák elsőbbsége felől. Ha sokat mondó összehasonlítása ismerősnek hangzik, annak csak egy oka lehet: a demokrácia és a keresztyén hit kapcsolatát ma is félreértelmezik, sőt rosszallják, akik a társadalom jó irányú fejlődését a tudás, netán ideáik halmozásától remélik.  "Harminckét vallásfelekezetet számoltam meg Amerikában, de csak egyféle öntetet kínálnak a húshoz" - szólt a vád.

A választék bővült - mindkét területen. Az amerikai nép vallásosabb, és a teríték változatosabb. Mivel a francia konyha ízei sosem izgattak, a liberális európai elit kínálatától pedig elmegy az étvágyam, kívánnám, hogy az evangélium üzenete mérvadóbb lenne mindenütt. A Biblia tanításához igazított világnézet és az egyén igazságosságot munkáló jelenléte között a társadalomban ugyanis jól megfigyelhető kapcsolat van. Kirívó kivételekről is tudunk, de ott mindig a hit és a tett jakabi összetartozása hiányzik.

Emlékszünk, hogy nemrégen még Reagan elnök bibliás hitétől féltették a világot? Hogyan is dönthet a béke javára egy politikus, aki a világ végét Isten kezében látja? Manapság Bush  "fundamentalizmusa" a félelmeik oka, de akár el is felejthetnénk a politikus nevét. Divat lett a hittel riogatni a tömegeket. Néhány nappal a londoni bombamerényletek után a The Guardian munkatársa így kapott az alkalmon:  "Már hogy ne lennének bármilyen őrületes tettre is kaphatók az olyan emberek, akik egy primitív könyv tanítását abszolút igazságnak tartják?". Koránt és Bibliát, terroristát és misszionáriust egy kalap alá venni, a fundamentalizmus bélyegét rásütni az evangéliumi keresztyénekre - ez lett a hit ellenségeinek legújabb fegyvere.

Igen, az Egyesült Államok rövid történelmében sok példát találunk a vallásos emberek súlyos bűneire is, de lehetetlen nem észrevenni a Biblia gyógyító hatását a társadalom legfájdalmasabb sebein. A feketék felszabadítása nem politikusaink ötlete volt; ők csak az északi államokban élő evangéliumi hitű tömegek nyomására nehézkedtek neki a szégyen eltüntetésének. A múlt század elején sújtó gazdasági válság áldozatai után nem emberbarát ideológusok siettek ruhával és élelemmel, hanem az Üdvhadsereg  "alakulatai" : a szomszédnak is szolgálni kész hívők. Világnyi segítséggel sem ér hamarább a katasztrófák áldozatainak megsegítésére az ENSZ, mint a keresztyén segélyszervezetek; és intézményesített csalást nem a bibliakörökben szoktak elkövetni.

Miért is írom én éppen most ezeket? A híradások két óriási tüntetésről szólnak. Milliónyi fiatal demonstrál Párizsban, mert egy új törvényjavaslat szerint a munkaadók indoklás nélkül elbocsáthatják ifjabb alkalmazottaikat. A másik nagy tüntetés itt, Los Angelesben zajlott le a hétvégén. Ötszázezren vonultak az utcára az emigrációs törvények szigorítása ellen tiltakozni. Mindkét téma olyan fontossággal bír a maga helyén (bár megvallom, én ezt a hozzánk közelebbit értem inkább), hogy a társadalom alapjai is beleremegnek. Nem minősítem a tüntetők célkitűzéseit, de megjegyzem a két társadalom közti legszembetűnőbb különbséget -- amire Talleyrend is apellált, és ami ez égető kérdések jövőjét sejteti. Itt, még mindig többségében vallásos emberek élnek. Ott, ma is sok a szósz. Milliók imádkozunk, szavazunk és dolgozunk, míg csak meg nem találjuk azt a megoldást, amire a hitünk (és történelmünk) nevel minket.

John Jay írta: "Nem létezik olyan emberi közösség, amely képes lenne fenntartani a rendet és a szabadságot, az egyének összetartozását és a személyi függetlenséget a keresztyén hit normáitól függetlenül. Ha kormányozhatóságunk e szabályától eltérünk, az országunk elpusztul". Szerintem, igaza van.


2006. március

Közeledik a nyár - örömmel készülünk a Magyar Baptisták III. Világtalálkozójára (Debrecen, 2006. augusztus 4-6). A nagyváradi találkozó óta eltelt hat esztendő eseményei, a magyar baptista misszió örömei és gyengeségei, a megtett út élményei és az előttünk álló feladatok e találkozók fontossága felől nem hagynak kétséget bennem. Nem mindenki látja így. Feltételezem, vezetőink többsége nyűgnek tartja az egészet, miért is a világszövetség gondolata az Áhítat borítóján árválkodik már évek óta. Annyiféle baptista és felekezetek közötti, missziós célokat szolgáló alapítvány és szervezet jött létre az elmúlt években Magyarországon; hogy épp a mi ügyünknek ne akadjon gazdája…? Ennek valami oka van; a találkozón beszélni kellene róla, nem?
      Ami kevés hír eljutott idáig az előkészületekről, engem megnyugtat a felől, hogy tartalmas és szép ünneplése lesz ez a három nap a mi sajátosan laza közösségünknek. A debreceniek vendégszeretete és hozzáértése, példás szolgálatuk és kiegyensúlyozott jelenlétük a baptisták nagy családjában, egy hétvégére sokunknak otthont kínál a „találkozáshoz". Várhatunk többet is, mint arra a Magyarországi Baptista Egyház honlapján publikált meghívó utal, de miért ne határoznánk meg egy „alsó küszöböt" is, egy reális célt, aminek „legalább" meg kellene történnie Debrecenben. Egy igazi találkozásra gondolok, amin – ha már a küszöböt említettem – ideje, hogy átessünk.
      Oly kegyesen-szépen cseng a meghívás! Az Úr egyengesse utunkat Debrecenbe, a Világtalálkozóra! Ő mutassa be rajtunk keresztül igazságát a világnak, háborgó és hamisságok csapdájában élő nemzetünknek!" A választási kampány hevében írt nemzet-leértékelő megjegyzésre, így vagy úgy, már áprilisban megszületik a nemzet válasza (ezért most ne tekintsünk Debrecenre – még ha a múlt súgja is a párhuzamot egyeseknek)! Túl a választásokon, sőt, attól függetlenül, Isten igazságosságának a bemutatása ott kezdődik majd, ha elfogadjuk egymást: testvér a testvért.
      Hárompólusú a mi magyar baptista közösségünk. A konzervatív értékeket vigyázók és a karizmatikus örömöket élvezők feltételezett harcából az egyháziasdit játszók kerülnek folyton az élre. Nem haszontalan ez a fura körforgás, de ártalmas. Ha érdekel valakit, hogy kié a haszon és miért ártalmas, találkozzunk a találkozón, és szívesen elmondom. A magyar baptisták találkozóján nincs mit mondanunk a nemzetnek, ameddig nem adunk helyet egymásnak. Urunk parancsát én így értem, de közös érdekünk is ez. Van mit tanulnunk egymástól! Békehírnök, Jó Pásztor, Baptista Teológiai Akadémia és regionális missziós tanfolyamok, Baptista Szeretetszolgálat és tucatnyi kisebb alapítvány, táborozás Tahiban, vagy újonnan talált jobb helyeken, Baptista Gyülekezeti Énekeskönyv és a legfrissebb dal a távoli Ausztráliából, karének és dicsőítő csoport, orgona és dobfelszerelés, visszavonulás a csendbe és kivonulás fúvószenével - mindez a miénk, hogy a jóra használjuk. (E magyarországi jelenségek felsorolásával nem az a célom, hogy óhazai testvéreimet negatív fényben tüntessem fel. Bár örömeink és feladataink nem ismernek határt, a legnagyobb felelősség a magyar nyelvű baptista misszióban őket terheli, minthogy e sok áldás is az övék).
      És ha kívánhatnék még valamit, bár ez tán csak ízlés dolga: ha Debrecenbe készülőben, és majd ottlétünk alatt megkímélnénk egymást egy odakívánkozó nótácska butácska idézgetésétől, az már egymagában emelné a találkozó színvonalát – pulykasült ide, vagy …, de inkább, ide.


2006. február

Egy új jelenségről szeretnék írni, sok-sok szeretettel és a témához illő körültekintéssel. Egy új mozgalomról, ami a fiatalok körében terjed. Amerikából indul, de Európában még nagyobb keletje lesz, és néhány éven belül meghódítja a világot. A következő évek kihívásairól, amivel - így vagy úgy - találkoznak majd gyülekezeteink és a hívő családok, mind. Hónapok óta foglalkoztat ez a gondolat. Igyekeztem utánajárni, sokat olvastam róla és beszélgettem olyanokkal, akik pro vagy kontra – de szeretettel és körültekintéssel – készek voltak az ismereteiket megosztani.

Magyar elnevezésükkel még nem találkoztam, úgy hívom hát, ahogy ők beszélnek magukról: az „Emergent Church” nevű jelenségről van szó. Fiatalok próbálkozásáról arra, hogy a 21. század kihívásainak megfelelő közösségi formát vegyenek fel. Protestálnak a merevség minden megnyilvánulása ellen, de az új formát a formátlanságban keresik, mint ezt a nevükkel is hirdetik. Talán vezetőik hátteréből adódik, hogy az evangéliumi gyülekezetek mentalitása ellen protestálnak leginkább. Kerülik a hitünk igazságaira utaló szavakat és képeket, mert tapasztalataik szerint egy lejárt kor hagyatéka, ami a posztmodern embernek már semmit sem jelent, és azért is, mert a fiatalok éles szeme megbotlik a hamisságainkon, amik között ők felnőtté nevelődtek. Új formákat keresnek, de a régiekből is válogatnak – tetszésük szerint. Az imádkozásra rendelt helyen (mert összejöveteleiken arra is kínálnak lehetőséget) füstülőt is használnak, gyakori a gyertya, a legmodernebb zene után gregóriánt dúdolnak, világi témájú filmekből vett illusztrációkról beszélgetnek, mindezt az összetartozásukat leginkább érzékeltető felállásban, akár átrendezett templomban, akár a kávéházban. Eddig minden rendben is lenne; tekinthetnénk a következő generáció útkeresésének ezt a különös másságot.

Vezetőik írásait olvasva (Spencer Burk, aki az irvine-i Mariners Church egyik lelkipásztora volt, és a TheOoze.com elindítója; Brian McLaren, Dan Kimball, Jonathan Wilson, a tavaly elhunyt Stanley Grenz) két dologra figyeltem fel. Egy olyan generáció előtt égetik az „evangéliumi gyülekezeteket”, akiknek alkalmuk sem volt a Biblia tanítását követő közösségi élet megtapasztalására. A múlt század második felében szinte minden közösségen nyomot hagyott a „karizmatikus mozgalom” majmolása, vagy a reakció e kihívásra. Ez a röpke életű jelenség átfutott liberális és konzervatív egyházakon. A szubjektív élményimádat bálványait becsempészte az Isten tiszteletére rendelt közösség életébe és istentiszteleti alkalmaira. A többi sallangot is: a karizmatikus szónokot, a prófétikus kijelentéseket, mindenféle bajok receptszerű orvoslását, de még a gazdagodás szentesített útjait is. Ezt a gőgöt, ezt a vakságot kerülik a fiatalok. Ők nem tudják, hogy a biblikus gyülekezet nem ilyen. Honnan tudnák, hogy a történelem mércéjén röpke életű „karizmatikus mozgalom” egy vihar volt, ami elmúlt? Ők beleszülettek, mást nem ismernek.

A veszélyeket ott látom, hogy túl a jogos protestáláson, egy új világnézet rabságába kerülhetnek. Ha az „üdvösség”, vagy a „megtérés” definíciója nem a Biblia tanítása mentén formálódik, hanem a multikulturalizmus útvesztőjében, ha a kijelentett igazságokat ex chatedra el kell vetni, mert a pluralizmus szabályai nem engedik elfogadásukat, ha az első misszionárius és keresztyén teológus, Pál apostol módszereit a felkapott misszionárius megfigyeléseire épített teológizálás váltja fel (az ősszel Magyarországon is járt David Bosch írásai a bibliájuk), akkor félő, hogy reform törekvéseik gyümölcse egy nem keresztyén vallás lesz. Feltűnő a vezetők járatlansága a keresztyénség történelmében és a reformátori teológiában. Hiányosságaikat a ma jóízű relativizmus fiataloknak udvarló tálalása (a gondolatcserének is van ám „marketing”-je!) jól takarja.

Hónapok óta figyelem a beszélgetéseiket, nyomon követhető a terjeszkedésük Európa felé. A stílus, a fiatalok gondolkozására szabott érvelés, az igényeikre méretezett ígéretek, és az Amerikánál posztmodernségében sokkal előrébb járó Európa rendkívül jó talaj lesz ennek az új mozgalomnak.

A lelkipásztorok, gyülekezeti vezetők, a szülők felkészülhetnek erre a csalóka „reformációra”, aminek ha odafigyeléssel, szeretettel és Bibliás bölcsességgel fogadjuk, nem lesz hosszabb élete, mint a karizmatikus káoszé volt.


2006. január

Ravasz László sorait útravalónak kívánom, olyan céllal is kínálom. Minél tovább kóstolgatom, annál igazabbnak találom; tessék megpróbálni, hogy valóban így van-e! Mint minden, ami evangélium, szabadságra hív, de csak olyanra, aminek ajtaján nem én döngettem: a kegyelem tárja elém. A Római levél 7. fejezetét magyarázva írja: a keresztyén ember tapasztalata, „hogy mindennapi küzdelmeiben, megszentelődése holtig tartó válságaiban sem a belátás, az akarat, az egyéni erőfeszítés, a jószándék segít, nem a cselekedet és nem az érdem, hanem a Szentlélek csodálatos munkája, amelyben maga Isten viszi végbe, váltja valóra azt a váltságot, azt a szabadítást, amelyet az Atya kitervelt és a Fiú a kereszten megszerzett.”

Pál apostol önvallomásának (Róm 7:14-25) ugyanis rossz hangsúlyt ad az a bizonyos „megtalálom magamban” (sajnos, az új fordítás is követte a rossz példát). Ötletdús gyanúsításokra indít egyeseket, míg mások apostoluk védelmére kelnek, akár szavahihetőségének a kárára is. Ravasz László, a tudós lelkipásztor, egy kis szócskával („sem”) ihletett helyén tartja a személyes hangvételű kitérőt. Mert, tényleg, mennyit kell ahhoz vizsgálódnom, hogy rádöbbenjek: „ki vagyok szolgáltatva a bűnnek”, „amit teszek, nem értem”, „nem azt teszem, amit akarok”, „nyomorult ember vagyok”?

Divat lett folyton elemezni és elemeztetni magunkat. Hiteles eszközök és objektív szempontok híján, kőbaltával faragunk csónakot a Marsra, amikor magunkban keresgélünk. Önmagunk megismerése legalább akkora kaland, mint a teremtettség feltérképezése. A Szentírás azt tanítja, és tapasztalataink igazolják, hogy aki nem az ige világosságánál kezd hozzá, hamar elvész a nagy sötétben. Valljuk csak be – hiszen Pál apostol is ezt tette - nyomorultságunk felfedezéséért nem kell sokat kutatnunk. A Ravasz-fordítás ezért igazabb: „Magam sem tudom, mit cselekszem”, „magamra nézve azt a törvényt találom…”. Ez így volt Pállal, igaz rám, így igaz minden megváltottra.

Jézus Krisztus a Megváltó megszentelődésünk válságaiban is. Törvényszerű a harc; mindig szükséges a kegyelem. Nyilvánvaló igazságot - amit csak a vak nem lát – mondott tehát az apostol önmagáról, és rólunk. Ezen kívül még ötször fordul elő az Újszövetségben ez a könnyen félreérthető „találom” szó. A gazda nem talált fügét a fán (Lk 13:7), és Pilátus nem talált bűnt Jézusban (Lk 23:4; Jn 18:38; 19:4,6). Egyikről sem feltételezzük, hogy koruk Sherlock Holmesa lett volna.

Miért is írom ezeket? Jó lenne, ha valósághű önképpel kezdenénk az újévet, ami az első lépésnél kimondatja velünk: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Nem lesz olyan nehéz elviselni mások jogos kritikáját, vagy gyűlölködő sértéseit, ha mi már megelőlegeztük magunknak az igazságot.

Amikor kisfiú voltam, egy ideig, lefekvés után végiggondoltam a napot, és megszámoltam először a jótetteimet, azután a rosszakat. Kivontam a rosszak számát a jókéból, és a maradékon merengve ringattam álomba magamat. Muszáj volt megtérni, mert vagy hazudik még magának is az ember, vagy nem jön álom a szemére. Az egyenleg mindig negatív. Erre a bajunkra kínál megoldást az Úr Jézus – mindig.


2005. december

Az u.n. „5 ’C’s Rule”-t pilóta növendékeknek tanítják. Én Szenohradszki Jánostól, fiatal repülős barátomtól hallottam, aki egy baleset kapcsán utalt rá. Az történt ugyanis, hogy a minap, egy kétszemélyes repülőt vezető hölgy kirepült a sivatagba, és eltévedt. Sötétedett már. Rádiókapcsolat híján, és a környéken jobb leszállópályát nem látva, egy kavicsos úton landolt. Ő és az utasa életben maradtak, de a kis gép darabokra tört. Az eset kapcsán János megjegyezte: „Így jár az, aki elfelejti az „5 C” szabályát.”

      Remélem, sikerült felcsigáznom az érdeklődést; itt van hát a „5’C’s Rule”, amire különösen hasznos emlékeznünk, ha netán eltévednénk:

      1. Climb! Én azt gondolnám, hogy a bajba jutott pilóta minden vágya – akárhogyan is - csak földre tenni a gépet. „Nem úgy van az” – mondta János. „A bajból biztonságosan kikerülni csak felfelé emelkedve lehet. Ismeretlen helyen leszállni nagyon veszélyes. Ha felfelé száll az ember, esélye van még arra is, hogy az elveszített rádiókapcsolat helyreálljon egy toronnyal”. Ki gondolta volna, hogy a pilóta-iskolában még prédikálni is tanítanak?! Mondom is a másodikat, mert ez az „5 C” még szószékről sem hangzana rosszul…
      2. Communicate! Aki eltéved, az tulajdonképpen bajba kerül önmagával. Crosbynak egy humoros előadásában láttam, mi történik az autóban, amikor rádöbben a feleség, hogy a férje eltévedt. Asszonya szúrós megjegyzéseit határozottabb vezetési stílussal kompenzálja a sofőr. Két marokkal szorítja a kormányt, nem fordul se jobbra, se balra, csak megy, maga sem tudja hova. A benzinkutat nem veszi észre, mert akkor neki kell kiszállni és megkérdezni a helyes irányt. A hangosabb szóra emlékezni kezd, mármint arra, hogy mikor és hol tévedt el a feleség a múltkor. Ilyenkor szoktunk karambolozni is – egymással, és a másik autóval.
      Egyéni, családi, vagy gyülekezeti útvesztésről lenne is szó, magunkban rágódással és egymásra mutogatással nem kerülünk ki a bajból. Szükségünk van valakire, aki célt mutat. Repülős nyelven: fel kell venni a kapcsolatot a toronnyal!
      3. Confess! Nehéz beismerni, hát még kimondani, hogy „eltévedtem”. Néhány hete nagy viharba keveredtem. Los Angelesre nem lehet ráismerni, ha szemerkél az eső; akkor mintha dézsából öntötték volna. A gyorsforgalmi pályán leállt a forgalom, így én, a kertek alján menve próbáltam átszelni a várost. Mondanom se kell: eltévedtem. Hű, de nehéz volt felhívni az egyik testvért, akiben pedig megbíztam, hogy nem árul el az első adódó alkalommal (Gyöngyömet ilyen hírrel a világért sem zavarnám…). Szerintem, nem is hallotta, amikor bevallottam neki hívásom gyarló okát. A számítógéphez ült, én olvastam az utcaneveket, ő pedig szépen visszavezetett az autópályára, amin addigra már helyreállt a forgalom.
      4. Comply! Ha segítséget kértünk, azt fogadjuk is el!
      5. Conserve! A repülőt mindig annyi üzemanyaggal töltik fel, ami a megtervezett úthoz szükséges. Van egy kis tartalék, de az nem elég felelőtlen tekergésekre is.

      Ilyenkor, az év végén, mérlegelünk. Sokféle repkedéseink, azok örömei és veszélyei mindig a toronnyal való kapcsolatunk függvénye voltak. Ha önvizsgálatunk eredménye ez lenne, nem szégyen belátni, hogy eltévedtünk. Csak ne járjunk úgy, mint az, aki elfelejtette az „5 C szabályát”!

2005. november

"Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.”
“Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit...” (Ézs 40,8; Ján 8,47)
 
Füle Lajos:
BÚCSÚZNAK A VIRÁGOK
 
Nézem: búcsúznak a virágok...
Megrendítő a hervadásuk.
Hogy hanyatlik porba a szépség,
válik halálra az egészség,
s mily megható a megadásuk!
 
Nézem arcom is a tükörben:
szaporodnak rajta a ráncok,
bélyegei az elmúlásnak,
hisz hervadok, mint a virágok,
csakhogy nekik nincs reménységük,
s nem tehetek semmit sem értük.
Értem pedig azt tette JÉZUS,
amit hiszek, noha nem értek:
hogy semmivé lehet a vétek,
s enyém lehet az örök élet!
 
Még Kaliforniában is előkerül a máshol inkább csak ősszel esedékes munka hasznos eszköze, a gereblye. Akár fűnyírás után, akár lombját hullató fánk alól, igyekszünk gyorsan eltakarítani az elmúlás nyomait. Ha levirágzott a kert dísze, gyökerestől a kukába kerül. Tisztességgel, de még a halott embert is “betakarjuk” ugyanazzal a földdel, ami minden élettelen dolgot egyszer magába fogad.
      Nem evilági érték az Isten igéje. A mennyből szállt alá - a megváltás üzenetében és a Megváltó Személyében kerülhetünk kapcsolatba vele. Az idő múlásával sem kerül hatályon kívül, mert Örökkévaló. Minden generáció újra és újra rájön, még ha balgán nem ismeri is el, hogy létünk nagy kérdéseire itt van a válasz, és sehol másutt. Más Megváltó sincs, csak Jézus Krisztus, az Úr.
      Ám, nem elég csak igaznak tartani azt, amit Isten kijelentett önmagáról, vagy éppen rólunk. Nagyon fontos figyelnünk rá; hallani is az Isten beszédeit. “A hit hallásból van” - írta Pál apostol, de nem az a hit, hogy “elhiszem”, hanem abból lesz hit, ha “befogadom” az Úr szavát, ha hallgatok rá. Élete lesz bennem is az igének, sőt, az Isten szavának életadó ereje hat akkor rám. Az élő ige éltet. Mert Istentől van, amivé tesz, az is isteni eredetű.
      Fájdalma enyhítéséért, egészsége védelméért, élni akarásból annyi mindent megtesz az ember. Örök életéért miért is nem siet az Élet Urához? Sokféle botorkálásaink közepette miért is nem fordulunk a világosság irányába? Helyeseljük csak az igét, vagy helyet is adunk Isten beszédének? Miért nem takarítjuk ki a halott dolgokat magunkból? Valóban fontosabb a házunk tája, mint a szívünk?

2005. október

Szívesen olvasok életrajzi írásokat, különösen is kedvelem az önéletrajzokat. Úgy tűnik, keletje lett ennek a műfajnak a magyar baptista misszióban is. Az utókor dolga lesz kideríteni, ki, miért, milyen pontosan emlékezett, és jövőt építő lett-e az önvallomás. Az EH 2004. januári számában leírtam a véleményemet egy - szerintem – nagyon rosszul sikerült próbálkozásról, de a szerző reakcióját sem titkoltuk el olvasóink előtt. Én nem számoltam a helyesléseket és a rosszallásokat, de abbéli meggyőződésemben e kellemetlen eset kapcsán megerősödtem, hogy önigazoló magamutogatással - akár a múlt eseményei közé, akár a jelen valóságába festett képen díszelegjünk – nem lehet olyan közösséget építeni, ahol emberi gyarlóságainkon a Krisztus kegyelme uralkodik majd.

Lehet viszont másképpen írni magunkról - közös hasznunkra. Három ilyen mű van előttem; mindhármat a testvériség figyelmébe ajánlom.

Oláh Lajos lelkipásztor életéből „szemelvényeket” tár az olvasó elé a „Futásomat elvégeztem” című könyv. Özvegye, Gabi néni választotta ki azokat az igehirdetéseket, írásokat, napló-jegyzeteket, amelyek férje életútját jelzik, a lelkiségét visszatükrözik és sajátos gondolkozásából, kifejezési stílusából ízeket közvetítenek a férjről, az apáról és a lelkipásztorról. Aki elolvassa, nagyot csodálkozik Oláh testvér Urán, aki egyszerű sorból, utazó evangélistává nevelte ezt a nagyszerű embert. Az ő életútja is négy rendszeren át ívelt. Emlékszem, gyakran beszélt a „nehéz időkről”, de mindig vigyázott arra, hogy félre ne értsük. Egyszer hosszú útra indultunk, és ő órákon át mesélt. Észrevéve a csodálkozásomat, ezt mondta: „Ugye, nem érted, hogy miért mondtam ezt mind el? Akarom, hogy tudjad, mi sem voltunk jobbak. Harcos élet a miénk. Vigyázzatok magatokra, és egymásra!”.

Még nem jártam Erdélyben. A Nagyváradon túli magyarság közeli múltjáról is, Magyarországon felcseperedve, vajmi keveset hallottam. Veres Ernő lelkipásztor testvér „beszámolója” nem csak egy előttem ismeretlen világot, nagyon nehéz körülményeket, de az ott szolgáló lelkipásztor-családok életét is bemutatja. Köves Gábor szerkesztette a „Csak eszköz voltam” című könyvet. Üllő és kalapács szikrát szóró találkozása, a szellemi világ valóságát is sejtető pillanatkép, minek folytán az Úr Jézus jelenlétében megmunkált élet a szolgálatra alakul. Ilyen életre hívta Veres testvért és szolgatársait az Úr. A műhely melegét kellemetlennek éreztem. Még olvasva is égető. Szégyellem magam. Felbátorított, hogy bocsánatot kérjek a nyavalygásaimért. Ő is meg-megemlít helyzeteket, még lelki munkásokat is, olykor nem várt irányból száll a szikra, de a szándék könnyen érthető. Kívánom, hogy ne legyen gyümölcstelen a fájdalmuk azoknak, akiket a történet ilyen elmondása negatív megvilágításban talál. Az ébredés ritka örömei, személyes és családi csodák, az újjászületésről és a kegyes életről szóló üzenet tisztasága életpéldában és szolgálataiban, mindez szép magyarsággal elmondva, hasznos lelki olvasmányává teszi Veres testvér könyvét.

„Kegyelem minden” címmel jelent meg dr. Almási Mihály lelkipásztor, egyetemi tanár legújabb könyve. Egy sok talentummal megáldott, rendkívül tehetséges ember legfrissebb próbálkozása arra, hogy megkeresse a testvéreit. Ezt a mondatomat - pro és kontra – vesézhetik, akik mindenben egyházpolitikát látnak. Igyekeztem pontosan fogalmazni. Érdekes könyv, sok szép kép van benne. Terjengős. 250 oldallal tömörebbre sikerült Schweitzer Albert önéletrajza, pedig ő jóval többet élt, és még Bach zenéjéről is beszúrt vagy 100 oldalnyit. Mindszentyé ugyanilyen takarékos. Billy Grahaméhez (Just As I Am) hasonlít leginkább Almási testvér könyve – mármint a terjedelmében – de főleg a polcon. Aki nem érti, hogy mire gondolok, vegye meg mindkettőt, és hasonlítsa össze őket!

2005. szeptember

„Lusta, falánk népség”. Tessék, itt a bizonyíték: a Biblia egy idejétmúlt könyv. Ha elővesszük, csak elrettentő példának használhatjuk. Hogyan is írhatott ilyesmit Pál apostol a krétaiakról? Hamar elveszítené az állását, ha ma élne. Ha lennének még határaink, biztosan nem mehetne át rajtuk. Átképzésekre járatnák. Beutalnák valahova, hogy a multikulturalizmus papjai megneveljék.

Igen, ennek a világ-bódító vallásnak a követői hamar elbánnának vele. Az előítéletekkel harcba szállók szent haragra lobbannak, ha ilyet merészel mondani manapság az ember. Nemcsak Pállal van bajuk, az egész Könyv irritálja őket. Az egyik fele annyira zsidó, a másik olyan keresztyén, és nekik olyan idegen…

Ez új vallás terjesztői az egyenlőség eszményét hangoztatják. Szeretnek a szeretetre hivatkozni, és rendkívüli szabadsággal „gyakorolják” éppen ott, ahol az előző generációk a meghökkentek arcpirulásával, vagy éppen a Lélek parancsára keresték a szolgálat módjait – több, kevesebb sikerrel. A keresztyén hitben, szerintük, túl sok a kizárólagosság (egy Isten, üdvösség, keskeny út, életszentség), és egyébként is helyzeti előnyben van (maguk sem értik, hogyan történhetett, de sokáig, sokan követték). Úgy döntöttek hát, hogy visszaszorítják – módjával és határozottan.

Kikiáltották, hogy globalizálódni fogunk. Aztán füst „lett”. Akkora, hogy már az árnyékunktól is félünk. A biztonságáért, na meg a remélt dohányért kapkodó ember pedig „vevő” lett egy hihetetlenül arrogáns, arcátlan, abszolút hatalom ördögi kínálataira. Néhány év alatt történt mindez. Világméretf változások, sajátos, helyi megnyilvánulásokkal.

Los Angelesben ilyesmik történnek. A fekete csuhások új törvényeket írnak. Kikapartatták Los Angeles megye címeréből a pirinyó kis keresztet, pedig eddig is csak keresve találtunk rá valahol Pomona istenasszony hóna alatt. Leakasztatnak és elvitetnek minden díszt, ami kapcsolatba hozható kővel, táblával, Mózessel, vagy törvénnyel. A szavazások eredményeit törlik, és csak azért is házasságnak minősítik az egynemfek életrabló kapcsolatát. A gyerekek osztályzatait is törlik, ha netán teremtéstörténetet is tanultak. Az ünnepi szokásokat betiltják, és azt ünnepeltetik, amit mi nem szoktunk. Az olvasókönyvbe Korán részeket válogatnak. Két-anyukás képpel illusztrálják a modern családot, és fizika helyett kristályt csodálni tanítják a New Age-re termett porontyokat.

Ó, Pál apostol! Hogyan szerethetted azokat a pogányokat annyi „előítélettel” a szívedben? Tanultál róluk („saját prófétájuk mondta”), magad is utánajártál a hallottaknak („Ez a vélemény igaz” - Tit 1:12-13), mért nem hagytad őket magukra? Milyen jogon merészkedsz bármit is tenni mások megváltozásáért? Hogyan várhattad el Titusztól, hogy püspöknek valókat keressen közöttük? Netán erősebbnek hitted a Krisztust a kultúránál? Egyáltalán, mért nem hagytad Krétát magára? Persze, te nem tudhattad, hogy a multikulturalizmus bibliája nem ismer olyant, hogy „megtérés”. Valóban más korban éltél.

2005. július - augusztus

A táborozók két csoportra oszthatók: traktorozókra és integetőkre. Mindkét csoportnak vannak lelkes tagjai, de láttam csak olyan ímmel-ámmal, sőt kizárólag parancsszóra engedelmeskedőket is. Szöcske ügyesen felpattanók és nehézkesen kapaszkodók adják ki a traktoros társaságot. Hangosan kiabálók, féltőn sikongók és Jurás testvérre irigykedők a földhözragadtakét.
      Mert most Jurás testvérről és a traktorjáról lenne szó. Írhatnánk persze Pali bácsi kalandos múltjáról, megtéréséről, munkás életéről, vagy a sportban elért eredményeiről is. Sokáig nem feledjük iráni szomszédját, akiért egy más nyelvet is kész megtanulni. Gyanítom, hogy másokat is félrehív azokra a beszélgetésekre, amikből minden kiránduláskor tartogat egyet nekem; úgy döntöttem, ha nem teszem zsebre, akkor nem vetem papírra seY
      Szóval, Ráma Tábor nem lenne az Jurás testvér és a traktora nélkül.

      Szomszédos telkéről nagy robajjal hajt be a tábor kapuján. Húzza az utánfutót is, ami szigorúan egyházi szolgálatban áll - amolyan ` szent edény@ . Ahogy megérkezik, felborul a rend. Az ebédre várók fegyelmezett sora a traktor zajára szétesik. Amikor megszólaltatja Jurás bácsi a dudát (olyan hangú sincs még egy), saját szememmel láttam, hogy egy nagypapa otthagyta hűséges társát, hogy unokája után kapaszkodva szabad legyen egy körre legalább. Ebben a különös jószágban olyan szellem van, hogy tótágast áll tőle a nemzetközi helyzet is. Az ülés fölött lebegő kanadai zászló (a világ egyetlen traktora, amit szolgálatba rendelése óta ugyanaz a lobogó ékesít) mögött angolul és magyarul kiabáló gyerekhad indul harcba a jobb helyért. Az a legszerencsésebb, aki utoljára marad, mert Pali bácsi szigorú parancsa ellenére is lelógathatja a lábát a platóról. A fentebb említett nagypapa, ` öreg harcos@ lévén, zászló-közelbe terelt mindenkit. Ha már lúd, legyen kövér B egy körre kiudvariaskodta magának a legjobb helyet...
      Sok jó dolog történik, amikor kötetlenebb légkörben, idősek és fiatalok együtt vagyunk. Másképp szól az ének, mélyebbek a beszélgetések, van idő és figyelem olyan dolgokra is, amiket meglop a máskor szokásos rend. A Toronto melletti Ráma Tábor sajátos hangulatához úgy hozzátartozik Pali bácsi a traktorral, mint a hangulatos kápolna, a meghitt összejövetelek, a gyönyörű tó, az emberevő szúnyogok és a szabad tűzön sercegő hús illata. Ebből a teljes képből, a táborozás hangulatát biztosító fontos és kevésbé fontos dolgok sorából idén sem hiányzott semmi. Köszönet érte a Testvéreknek, akik érkezésünk előtt és távozásunk után is azon fáradoznak, hogy mindent úgy találjunk, ahogy most is elképzeljük: traktor, duda, zászló, finom étel, szúnyogriasztó hatalmas tábortűz, sok-sok ének, igaz, testvéri szeretetY Köszönjük torontói testvérek!

*****

2005. június

Kihaltak mind az ismerősei. Az idő is, mintha csak megállt volna a küszöbénél. Az utolsó harminc év eseményei? Tapintattal kopogtak a parányi szobácska ajtaján. Még a lármás változások is tisztelettel jelentkeztek be nála, mintha tudnák, nem illik megzavarni a nagy időt. Akik ismerték, az unokái lehettek volna, és mind az unokáiknak dicsekedtek az idős asszonnyal.
      Úgy fogadott, mintha régen ismerne már. Néhány suta próbálkozás után feladtam: az ő világában úgysem találok kapaszkodót magamnak a bemutatkozáshoz. A gyülekezetet is ott hagytam hát, ahol ő ismeri, 40 évvel ezelőtti helyén.
      Szívesen beszélt. Bemutatta rohamosan táguló birodalmát. A nagy utat a széktől az ablakig, és a nagy bajt, ha nem kap vizet a muskátli minden nap. Legtöbbet a botról hallottam, ami nélkül megáll az élet. Nem engedné el egy pillanatra sem; mesélés közben is koppantgat vele, hol az asztal szélén, hol a szőnyeg végén. Ezzel rugaszkodik neki a napnak, együtt járják be a birodalmat, és rátámaszkodik még ültében is B így a legbiztosabb. A szomszédja mondta később, mindig tudják, merre jár, és éppen mit tesz a 103 éves nénike, a kopogás az életjel.
 
      Az asztalán várakozó hozzávalókról kérdezgettem, és ő elmondta az egész heti menüt. Hol hagyma, hol alma, ha főz, leves. Kedden és pénteken böjtöl. Böjtöl, hát azt meg minek?
      - Tudja, kedvesem, ebben a mostani háborúban, behívták a fiamat is. A francia fronton megsérült, súlyosan. Kértem Istent, hogy hozza haza az egyetlenemet, életben, egészségesen. Hónapokig kórházban volt, aztán lassan helyrejött. Még meg is nősültY Akkor megígértem Istennek, hogy minden kedden böjtölni fogok.
      - És pénteken, akkor sem eszik Erzsi néni?
      - Hát az meg úgy volt, hogy a menyemnek nagy balesete lett. Hetekig eszméletlen feküdt a kórházban. Idős fiam éjjel-nappal mellette virrasztott. Akkor tettem fogadalmat a péntekről. Felgyógyult szépen. Aztán mindketten itt hagytak.
 
      Hatvan évvel a "mostani háború" után is állja a szavát. A szerettei is elmentek, már nem is emlékszik, mikor.
      - Erzsike néni, miért böjtöl még mindig, hiszen akikért imádkozott akkor, azok már nem is élnek?
      - Azok nem, de én élek, és Isten is, akinek ezt megígértem.
 
      A hosszú élet titka? Három éve beszélgettünk ezekről. Most jutott el hozzám a hír, hogy nem hallják a bot kopogását...

*****

2005. május

Hát ezen is túl vagyunk. Aggódó figyelemmel lestük a kéményt; lesz-e pápánk, találnak-e maguk között utódot a hirtelen sok misézésben láthatóan megfáradt főpapok, aki „Péter trónján” székelve gyakorolja majd az apostolok hagyatékát megcsúfoló evilági hatalmat? Örülök, hogy tudomásunk szerint, nem kaptak egymás hajába, és határozott döntésük nyomán fehér füstöt pöffentett az Új Európa kék egére a középkor. Már azt is tudjuk (de minek?), hogy Ratzinger bíboros imádsága nem nyert meghallgattatást, mert akarata ellenére is pápává tétetett.

A reformátorok biztosan, de még tán az apostolok is köhögnének a füsttől. A Szentlélek vezetését ígérték egymilliárd katolikusnak, miközben a világ szemeláttára előadták ezt a hatalommentő színjátékot. Égbekiáltó ellentmondásokat, a Szentírás tanításával ellentétes tanokat és gyakorlatokat közvetítettek élő adásban a hajdani Róma mumifikált intézményeiből. Hitelt kölcsönzött mindennek a sokat emlegetett II. Vatikáni Zsinat és az előző egyházfő tiszteletre méltó, hősies embersége. A temetésnél, majd az új pápa beiktatásánál tetszelgő államférfiak és diktátorok díszes társasága jól szemléltette a katolikus egyház sokirányúltságát. Befolyása előtt meghódolnak a katolikus szavazókra éhes politikusok, de emberibb színbe öltöznek a milliókat gyötrő despoták is. Ez a globalizáció döcögős útján rázkódó világ vezetésre vár. Nemzetközi intézményein túllépett a kor. Más dolga nem lévén, a katonai erővel már nem bíró, icipicire zsugorodott Vatikán kiváló leszállópályát biztosít akármilyen politikai törekvésnek is. A terroristát államférfivá varázsolja a lencsevégre kapott kézfogás a pápával. A demokráciák képviselői is eljárnak hozzá. A vallásos kenet oszlatja a kételyeket; a pápa dorgálását is eltűrő politikus bátorsága sokaknak imponál…

Állítólag, az új pápa tanácsait követve váltogatta színeit a kúria az elmúlt években ezzel a szemfényvesztő gyorsasággal. Pogányokat invitál imádkozni a világbékéért, míg Bibliát is olvasó híveit az eucharisztia évére kiadott enciklikában vad ortodoxiával ostorozza. Más országok szuverén döntéseiben kotnyeleskedik, majd a gyermekrontó papokat bújtató, és a botrány miatt „önként” lemondott bostoni bíborossal misét celebráltat a Szt. Péter bazilikában. Sorolhatnám még az ellentmondásokat, de minek? Ez nem a mi dolgunk. Nos, éppen ide akartam kilyukadni: bármilyen fontosnak tűnjön is az, ami Rómában történik, hála Istennek azért, hogy ez nem a mi dolgunk!

Luther Márton, aki filozófiai beállítottságát tekintve azonos alapon állt Ratzinger úrral, babiloni fogságnak látta azt a hatást, amit híveire gyakorolt kora katolikus egyháza. Fél évezred múltán is száll a füst, és hogy „csak” ennyi, azért nem Rómának jár a köszönet. Baptista elődeink veszélyesnek, sőt a Biblia tanításával ellentétesnek látták az egyházak, vallási közösségek hatalmi törekvéseit. Ők tudták, hogy miről beszélnek. Jó lesz, ha a napjainkban ébredező törekvésekre odafigyelünk mi is - akár Rómában, akár közelebb hozzánk.

******

2005. április

Egyszerre értünk a lámpához, higgyék el, muszáj volt megnéznem őket. A hangszórók teljes gőzzel nyomták a zajt. Nem kíváncsiságból, inkább ijedtemben pillantottam oda. Az én autómat is rázta a lárma, amit ez a két fiatalember fuvarozott. Hangosan felnevettem, amit ők észrevettek, és olyant mutatva nyugtáztak, ami a fiatalok nemzetközi nyelvén annyit tesz, hogy 'mit bámulsz te so and so, go away' .
     
Pedig annyit mondták nekem a gyerekeim, hogy ne nézzek oda! Belátom, nem szép egy ilyen siralmas jeleneten nevetni, de hogy ne vegyük észre, azt már nem engedhetjük meg magunknak. Szóval, bömbölt a nem-zene, a sofőr-gyerek közben telefonált, de úgy, hogy kidugta a fejét az ablakon. A másik ugyanúgy, csak hozzám közelebb, éppen az iPodján keresett valamit. A feje után a felsőtestét is kilógatta a zajból. Ő árult be...
      A rossz társaságtól óvó szülői féltés idejétmúlt, mint a lemezjátszó. Fiataljainkat ettől az átkozott közös magánytól féltem. Keresik magukat a társaságban, de túlnyomórészt techno-dolgok mentén igazodnak egymáshoz. Az étteremben egy asztalnál ülnek, de ahányan, annyifelé válaszolgatnak mobil telefonjaikon. A menőnek jó telefonja van. Világnyi lehetőség a mütyürkében, hogy ne beszélgessen a haverral, aki mellette ugyanezt teszi. Együtt vannak, de mindenki a maga zenéjét hallgatja. Az a jani, akinek több van mp3-ből, meg videóból, amit izgalmas kaland letölteni egy ismeretlen magányos szerverjéről.
      Hány levél kötött ki a szemétkosárban, mire elkészült az, amit a postásra bíztunk B emlékeznek még, az őskorban? A kukac két oldalán címzett mai olvasó maga bánja, ha kibontja az ismeretlen küldeményt Az internet az egyedüllétet virtuális kalandnak minősíti át, minek során minimális energiával és önfegyelemmel is, ujjmozdulatra változik a kép - a világról.
      Ezért más a világképük. Vagányul, minden félszegség nélkül mozognak a változások között. A minap beültem egy tizennégy éves fiú előadására a Santa Monica-i Apple üzletbe. A filmkészítésről tartott bemutatót. Megszámoltam, 45 korombeli férfi leste a jövő emberét. A szemünk láttára zenét szerkesztett, filmet vágott, mindenféle effektusokat használt és kritizált a szakadt pólós előadó, aki saját bevallása szerint, utál tanulni, és nem akar dolgozni. Neki játék az, ami másoknak munka. Játszva túltesz az előző generáció törekvésein. Sajnáltassam magam, hogy én ilyen idős koromban egy 12 regiszteres harmónium bűvöletébe estem - és azóta is kerülöm a komplikációt? Olyan nevetségesnek tartják a mi világunkat, amilyen ijesztőnek mi az övékét...
      Magányra szabott technológia varázsában élnek fiataljaink. Nem a trükkös masinákkal van a baj. Nem is ügyes használóikkal. Talán inkább velünk, akik nem vettük észre, hogy veszélyes játékokkal szeretgetjük őket inkább, mint időnkkel, figyelmünkkel, - ha kaphatók rá - beszélgetve, - ha nem szégyellnénk - játszadozva.
      Az én generációm még arról panaszkodik, hogy hiányzik a kommunikáció. Ezért a sok válás, és ezért estünk egymás torkának sok-sok véres háborúban. A jövő embere ezt a hiányt is föladja. Belemerül a magányba, a nagy, közös magányba. Valójában, keresése juttatja ide. Ha nincs kit, vagy kivel, de van mindig mit és mivel, egyedül marad - de kivel?

*****

2005. március

Szeretek a testvérekkel énekelni. Nagyszerű érzés az, amikor egyszerre és együtt teszünk valami igazán fontosat. A gyülekezeti éneklésnél tisztább megnyilvánulását az összetartozásnak, és tisztességesebb bemutatását közösségeink sajátosságának nem ismerem. Döbbenetesen nagy esemény ám ez, hogy annyiféle ember, annyiféle életútról, ahány, annyiféle batyuval a hátán egyszer csak megszólal, és ugyanazt teszi: énekel! Megfigyeltem, hogy így hangoskodva még változunk is; rajtam legalábbis segít.
      Szólistáink és kórusaink nem helyettesítik a közös éneklést. A gyülekezeti énekekben más érték van. Bárki belekapcsolódhat. Énekeink dallamát és szövegét az avatatlan is könnyen követheti. Milyen nagy dolgokat mondatnak ki velünk, és milyen szépen - a mi énekeink?!
      Hadd mutassak be néhányat a kedvenceim közül új, Baptista gyülekezeti énekeskönyvünkbő
l.

      "Éltetőnap és fény az Úr, kegyelméből jövő fakad". Ez a mondat követ engem a 7. énekből. Jó tempóban énekelve, a 84. zsoltár kel életre ebben a gyönyörű gondolatokkal megtűzdelt, egyszerű dallamú énekben.
      Eddig kórusműként ismert "hívogató" a 134. ének (Krisztusról zeng dalunk). "Sírók, könnyezők, betegek, szenvedők, tévelygők, bűnösök" - senkit sem hagy ki. Mindhárom versének a kezdete, és az ének közepén, kürtzengésként felhangzó "Jöjjetek hát!" valóságos prédikációvá teszi. "Jézus még vár!""Krisztus megáld!", és "Szolgáljuk szüntelen az ég Urát!" - így végződnek a versszakok. Igehirdetés ez a javából!
      Férfikarban, unisono énekeltünk egy adventi és egy karácsonyi éneket a gyertyafényes istentiszteleten. Könnyen megtanultuk, és kedves meglepetést szereztünk a gyülekezetnek, mert magyaros dallamuk és az érdekes kíséret különös hangulatot teremt. Gondolták vajon a könyv szerkesztői, milyen nagy örömöt szereznek egy külföldi magyar gyülekezetben az 55. és a 77. énekkel?

      Hogy melyik a legeslegszebb? Nem könnyű az 563 közül egyet kiválasztani, meg aztán ez már ízlés dolga is. Ha már feltettem a kérdést, választok egyet, csakhogy felcsigázzam olvasóim érdeklődését is. Én a "Csak Krisztus, senki más!" kezdetűt tartom a legeslegjobbnak. Féltem is, nehogy reformáció napi alkalmi használatra ítéljék. Nem ártana ezt énekelni minden istentisztelet kezdetén, de legalább felváltva a "Szent az Isten, szent..."-el (az is benne van az új könyvben, és még sok más, értékes és ismert énekünk). Tiltakozásukat a szerkesztő testvérnek kérem címezni...

      Új énekekből nem volt hiány gyülekezeteinkben, de jóból sosem elég. A Baptista gyülekezeti énekeskönyvben a régiekből és az újakból olyan választékra találunk, amit öröm megénekelni a testvéreknek ilyen prózai módon is.

******

2005. február

A december 26-i földrengés, majd szökőár eddig 160 ezer ember életét oltatta ki az érintett ázsiai országokban. Az áldozatok többsége gyermek. Buddhisták, muzulmánok és keresztyének, szegény halászok és jómódú kereskedők, egyaránt gyászolnak. "A testvériség 3/4-ed részét egy nap alatt elveszítettük" - olvasom egy baptista lelkipásztor sorait, Srí Lankából.
      Ez az óriási tragédia hatással lett a világ "jobbik" részére is. (Azért írom "jobbnak", hogy muszáj legyen megemlítenem: a Biblia tanításán alapuló élettisztelet kifejezést nyer az állampolgárok javát szolgáló kormányok olyan rendelkezéseiben is, mint riasztó rendszerek kiépítése, építkezési előírások, legalább a szükség idején hasznos kapcsolatrendszer a világ más országaival, stb.). Az előítéletek, politikai és egyéb érdekek a háttérbe kerültek, és beindult a történelem eddig legnagyobb segélyakciója. A Magyarországi Baptista Szeretetszolgálat 15 szakemberből álló munkacsoporttal dolgozik már a térségben, és azt hallottam egyik pesti gyülekezetünkről, hogy a testvérek több mint 400 ezer forintot adakoztak a károsultak megsegítésére.
      Mindnyájan tudjuk, hogy mit tesz a hívő ember ilyen helyzetekben. Arról szeretnék most röviden írni, hogy mit ne gondoljunk ezekről. Mert sokan vannak, akik úgy vélik, hogy a természeti katasztrófák Isten ítéletének az eszközei...
      Meggyőződésem szerint, igétlen és ezért idétlen gondolat ez Isten munkájáról a világban. Talán előre "csomagolt" félelmek, talán bűn-vád súgja. Ördögi próbálkozás arra, hogy Isten üljön a vádlottak padján, míg a nemes lelkű ember nagy erőfeszítésekkel és összefogással nekilódul az "ítélet" nyomait eltüntetni. Mennyivel több életet olt ki bűnös hanyagság, vagy tudatos öldöklés, és milyen jól bújnak e bajok okozói?! Csak néhány hete jelent meg az UNESCO közleménye, miszerint megelőzhető betegségekben 29 ezer gyermek veszti el az életét - naponta! Kit vádoljunk az ilyen tragédiákért?
      A Biblia azt tanítja, hogy minden Isten tudtával, sőt, "engedélyével" történik világunkban. Magára hagyva, az egész teremtettség ítéletes állapotban vesztegelne. Minden élet-ellenes történésnek végső oka a Bűn; "de hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!" Azért "evangélium" a Megváltó Személyéről és munkájáról szóló híradás, mert Isten jelenlétét ítéletre érdemes világunkban és életünkben kegyelemmel és szeretettel teljesnek mutatja be. Ő nem az, akitől joggal félünk, bár nem félhetünk eléggé, hanem Akiben egyedül reménykedhetünk, bármilyen reménytelen állapotban is.
      Van úgy, hogy nevet adhatunk a tragédia okozójának. Pilátus volt az, aki megölette az éppen áldozó hívőket (Lukács 13,1-2). Van úgy, hogy az okok ismeretlenek. Hogyan dőlhetett le az erős siloámi torony (13,4-5)? Megváltónk azt akarja, hogy ilyen tragédiákkal szembesülve ne találgassunk. A pusztítás látványa, a leírhatatlan emberi tragédia - először is - ijesszen ránk! Ha meg nem térünk, mindnyájan hasonlóképpen elveszünk. Ilyen az ítélet; féljünk tőle! Nem ez az ítélet, de éppen ilyen...
      Azután éljünk a kegyelmes Isten gyermekeihez méltó módon! Másvallású embertársaink megsegítése keresztyén kötelességünk.

*********

2005. január

A "Ha Isten hallgat..." című verset kóstolgatom (Békehírnök, 2004. szept. 26) már egy hete. Egyszer találkoztam a szerzőjével, talán fél órát "beszélgettünk". Karácsonyi legációba utaztam, ha jól emlékszem, a hatvani vonalon. Üres fülkét kerestem, hogy zavartalanul készülhessek a prédikációkra. Mert mit lehet Jézus születéséről elmondani négyszer egymás után, méghozzá ugyanannak a hallgatóságnak? (Félelmem igazolódott, tényleg elkísértek a testvérek egyik körzeti állomásról a másikra; estére már szép számú gyülekezet volt együtt; nem miattam jöttek, szerették egymást.) Kiterítettem magam köré a jegyzeteimet, felsorakoztattam a sebtében táskába dobált könyveket, és felütöttem a Bibliámat. Nem részletezem, hogyan talált ilyen összevisszaságban az a Karácsony, de az biztos, hogy nem voltam kész jó hírt vinni másoknak.
      Ahogy ott idegesen lapozva várom az ihletett, nyílik az ajtó és belép egy idős úriember. Elég sokat utaztam akkortájt, tudtam, itt már nem készül prédikáció. A hazautazó munkások nem zavartak volna, csak annyi helyet kerestek, hogy vonatos-kényelmesen alhassanak. Nem beszéltek azok, sőt, papírhalmazon székellő tudálékosságomat még talán tisztelnék is, de az én emberem hangos köszönéssel kezdte. A hangjáról azonnal felismertem. Békefi Pál, nyugdíjas lelkipásztor volt. Kérdezte, nem zavar-e? Hazudtam neki. Nem mutatkozott be, én se neki. Úgy sejtem, nem akarta észrevenni, ahogy összekapartam a holmimat, begyűrtem mindent a táskámba és behúzódtam a sarokba. A kalapját feltette a polcra, de a kabátjából nem bújt ki. Én egészen biztos vagyok abban, hogy nem kérdeztem tőle semmit, és arra is, hogy az elején irritált az a nyugodt, mély férfihang, amivel elkezdett a fülkének beszélni nem sokkal utána, hogy leült. Mondom, én nem kérdeztem, és csak ketten voltunk...
      - Karácsony reggelén kevesen utaznak... -  kezdte, és rám se nézett.
      - Akik úton vannak ilyenkor, azok fontos dolgot végeznek - folytatta. Kedvem lett volna megmondani neki, hogy ezt én is így látom, és most éppen megzavart benne, de nem volt bátorságom félbeszakítani.
      "Az emberek várnak azokra, akik ilyenkor úton vannak. Nem mindegy, hogy mit viszünk nekik. Én azért utazom, hogy elmondhassam a testvéreknek az örömhírt Jézus Krisztusról. Ő mindig megteszi, amit megígér. Még a születésénél is ígéretek valósultak meg, és az csak a kezdet. Megyek, hogy ezt elmondjam nekik."
      Talán fél órát beszélt így, magában. A dühöm elszállt, csak lestem, ahogy 2készült". Mint aki önmagát gerjesztgeti, egyre nagyobb hévvel és hanggal mondta. Akik hallották prédikálni, azok ismerik ezt az energiát. Aztán felpattant, kapta a kalapját és félretolta a fülkeajtót. A folyosóról köszönt vissza: "Az Úr Jézus áldja meg!". Leszállt, elment, azóta sem láttam. Már tudtam, mit kell elmondanom majd a testvéreknek.
      Most megint, előttem a verse, és beszél:
      "...De megnyílhat előtted is
      A kísértések mély tava,
      Midőn úgy véled, hogy nincsen
      Az Úrnak sem hozzád szavaY
      ... Csak csendben vár és csendben néz
      Lelked titkos rejtekébe.
      Te várj Reá, s hittel borulj
      Kísértések közt Elébe...!"
 
      Nem ünnepi üzenet ez, de jó útravaló. A kapkodás és más pótcselekvéseink helyett, a bajban is jobb várni, csendben várni. Fontos feladatok várnak rád is. Pontosabban, emberek, testvérek várnak ránk, hogy valami jót vigyünk nekik. És utazás közben is lehet szolgálni. Még egy ismeretlennek is. Csak higgyük, hogy valóban fontos céllal utazunk!

*********************

2004-es Valóban?

2003-as Valóban? 

Valóban? 2002. áprilistól decemberig

az Evangéliumi Hírnökhöz